„Van lehetőségünk Jézus nyilvános életét nagy vonalakban rekonstruálni és annak történéseit időrendi sorrendbe állítani”
– erről biztosít minket az Aleteia cikke szerint Jean-Christian Petitfils történész, francia író, aki a közelmúltban közreműködött a Jean Sévillia által irányított, „A perbe fogott Egyház” című kollektív kiadvány elkészítésében.
Jézus tanít
Mit tudunk Jézusról? Nincs lehetőség Isten létezését bizonyítani, de nem ez a helyzet Fiával. „A keresztény forrásoktól függetlenül Jézus létezését több, kereszténységen kívül álló író is tanúsítja”- nyilatkozta az Aleteiának Jean-Christian Petitfils történész, francia író. „Tacitus, az ázsiai provincia régi kormányzója, az ifjabb Plinius, Bithünia prokonzulja a II. század elején, vagy valamivel később Suetonius, aki Hadrianus császár levéltárosa volt…”
Aleteia: A történelem milyen bizonyítékokkal rendelkezik Jézus létezéséről?
Jean-Christian Petitfils: Történelmi tény, hogy létezett időszámításunk első évezredében egy Jesua (Jézus) nevű rabbi – a név a Jehosua szó („Isten megment”) összevonása -, aki tömegeket vonzott magához karizmájával és bölcsességével. Hasonlóképpen tény keresztre feszítése Poncius Pilátus ítélete következtében, aki 26-tól 36-ig Júdea prefektusa volt. Pilátus döntését Annás főpap és veje, a Kaifásnak nevezett József kérésére hozta meg. Ezek történelmi tények, amelyeket egyetlen komoly történész – akár hívő, akár nem, zsidó, agnosztikus vagy ateista – sem tagadhat.
Függetlenül a keresztény forrásoktól, Jézus létezését több kereszténységen kívüli író is tanúsítja: Tacitus, aki az ázsiai provincia kormányzója volt, az ifjabb Plinius, Bithünia proconsulja a II. század elején, és valamivel később Suetonius, Hadrianus császár levéltárosa.
Igen fontos szöveg egy I. századi, rómaivá lett zsidó íróé, Josephus Flaviusé, aki Jeruzsálemben ismerte az első zsidó-keresztény közösségeket. Egy Jézus nevű „bölcsről” beszél, aki nagyszámú hívet vonzott magához. „Pilátus kereszthalálra ítélte. De azok, akik tanítványai voltak, kitartottak mellette. Azt állították, hogy három nappal keresztre feszítése után megjelent nekik és életben volt. Így talán ő volt a Messiás, akiről a próféták csodálatos dolgokat beszéltek el.”
A babiloni Talmudban a Szánhedrin Traktátus szintén említi nevét: „Húsvét előtti napon felszögezték (a keresztre) Yeshu ha-notsrit (a názáreti Jézust), mert boszorkányságokat művelt, Izraelt pedig magához hódította és félrevezette.” Még Kelszosz, a 2. században élt, Krisztust gyűlölő filozófus és heves vitaszónok sem vitatta létezését.
Jézus arca Rembrandt szerint (1648-1655) fotó: Brigham Young University Museum of Art / Wikipedia
Egyes írók mégsem haboztak Jézus létezését tagadni.
A 19. századtól kezdve valóban voltak írók, a „mítoszosok”, mint Bruno Bauer, Prosper Alfaric, Arthur Drews, Paul-Louis Couchoud és napjainkban Michel Onfray, akik tagadták Jézus létezését, és mítosznak tartották az egészet. Azt állították, hogy csak jelkép, szimbólum volt, aki kitalált, fiktív módon vitte végbe az ószövetségi próféták jövendöléseit. Elméletük, amellyel nagyon erősen kisebbségben vannak, valójában a korszerű bibliamagyarázat, a legújabb régészeti felfedezések és általában a történelmi módszerek ismeretének nagyfokú hiányáról tesz tanúságot.
Hogyan is lehetne elképzelni, hogy ez a Mester halála után megfélemlített, menekülő csoport, ezek a Tibériás tavi szegény halászok egyszerre csak elhagyták hálóikat, feleségeiket, gyermekeiket, és bejárták a világot egy egyszerű mítosz kedvéért, amit Júdea egyik csapszékének hátsó termében néhány ember talált ki? A kereszténység, a Megtestesülés vallása, valóban egy valóságos ember létezésén és tanítványainak tanúságtételén alapul.
Az Evangéliumok említik a betlehemi csillag történetét, a két éven aluli fiúgyermekek legyilkolását, az üres sírt … Ezeket a részleteket lehet bizonyítani?
A Napkeleti Bölcsek csillaga talán nem puszta szimbólum. Létezése egy, időszámításunk előtt 7-ben észlelt csillagászati jelenséghez kötődik. Az ékírásos táblák, amiket az ókori Szippar területén találtak Mezopotámiában (Dél-Irak) valóban azt tanúsítják, hogy ebben az esztendőben a Jupiter bolygó (a királyság jelképe) és a Szaturnusz bolygó (Izrael jelképe) rendkívül ritka együttállását lehetett háromszor is megfigyelni a Halak konstellációjában (Amarrunak, az Amorriták országának, Szíriának és Júdeának a jelképe).
A mai asztronómiai számítások igazolják ezt az eseményt, amelyet már a 17. század elején az asztronómus Kepler is megállapított. Máté evangélista pedig egy csillagról beszél, amely megjelenik, majd eltűnik, és újra megjelenik. Úgy tűnik, hogy ez egybevág az előbb említettekkel. Érdekes az is, hogy a 16. században Isaac Abravanel portugál rabbi, aki a többi zsidó tanítóhoz hasonlóan a Messiás eljövetelét várta, arra az időre jósolta azt, amikor az égbolton a bolygók ilyen együttállása következik majd be. Összegezve ezeket a tényeket, eszerint a hipotézis szerint Jézus időszámításunk előtt hét évvel születhetett.
A kisdedek lemészárolásának történetéről szintén Máté számol be. Külső tanúságtétel nem erősíti meg az általa elmondottakat, de semmiképpen nem lehetetlen, ha tudjuk, hogy Nagy Heródes kegyetlen zsarnok volt, akinek az volt az álma, hogy a zsidó nép őt tekintse a Messiásnak. Tíz-tizenkét betlehemi és Betlehem környékéről való gyermek halála könnyen elkerülhette a kortársak figyelmét, tekintve Heródes elmebajhoz közeli paranoiás állapotát uralkodásának vége felé. Hiszen lefejeztette saját feleségei egyikét, Mariamnét, fivérét Jonathant, anyósát Alexandrát, két saját fiát, Alexandert és Aristobulost és udvarának számos tisztségviselőjét is.
Az üres sírra vonatkozó beszámolót az Evangéliumok tanúsítják, mint tényleges, nagy hatású élményt, amit az apostolok, a tanítványok és a szent asszonyok tapasztaltak meg. A gyolcsleplek, János elbeszélése szerint, simán voltak elhelyezve a sírban, mintha a Mester teste eltűnt volna onnan. Ez a feltámadás misztériumára irányítja a figyelmet. A Helena császárnő idejében (326-3238 táján) újrafelfedezett Szent Sír tisztelete a Saint-Sépulcre bazilikában világosan rámutat arra a nagy fontosságra, amit a keresztények mindig e helynek tulajdonítottak.
Hogyan olvassuk az Evangéliumokat? Hiteles beszámolóknak, vagy regényesített elbeszéléseknek tekintsük őket?
A kánonba felvett Evangéliumok nem helyszíni beszámolók. De nem sorolhatók a regényesített elbeszélések körébe sem, mint az úgynevezett apokrif (szószerint titkos, rejtett) evangéliumok. Ezek későbbi szövegek, tele gnoszticizmussal, vitatható hagyományokkal, amelyek igyekeznek áthidalni a kánoni evangéliumokban fellelhető hézagokat. Egyik-másik nyilvánvalóan legendás eseményeket ír le, alaptalan és felesleges csodákat.
Az összehasonlítás az ókori életrajzokkal, amelyek egy Mesterről számolnak be, aki nincsen már közöttük, de akit tanítványai mégis tisztelnek, sem teljesen kielégítő. A kánoni Evangéliumok írott tanúságtételek, amik támogatják vagy erősítik a hívők és hitterjesztők hitét. Segítik őket abbeli hivatásukban, hogy rámutassanak, hogy az a Jézus, akit a zsidó húsvét idején nyomorultul kivégeztek, valóban feltámadt a harmadik napon és ténylegesen élő alakban megjelent tanítványai körében. Általa a halál felett végleges lett a győzelem és tanítványai meghívást nyertek Hozzá, Isten Országába.
Jézus és tanítványai A. N. Mironov | CC BY SA 4.0
Azt olvassuk, hogy Jézus Názáretben nőtt fel „fivérei” és „nővérei” körében. Jézusnak tehát voltak testvérei?
Manapság divat a protestáns szövegmagyarázóknál, sőt egyes katolikus kartársaiknál is, hogy ezt állítsák. Mária a Szentlélektől fogant „elsőszülött fiának” világrahozatala után szerintük Józseffel, férjével teljesen normális házastársi életet élt, amiből több gyermek származott, Jakab, József, Simon (vagy Simeon) és Júdás, valamint ismeretlen számú leánygyermek. Ezek után már csak az van hátra, hogy el kell vetni a „tényleges és örök szüzesség” fogalmát, amit a Katolikus Egyház 1992-es Katekizmusa megerősített.
Pierre Grelot híres biblikus szigorú kritikai munkája, amely 2003-ban jelent meg a Revue thomiste c. folyóiratban, félresöpri ezt az úgynevezett „felfedezést”. Héber és arámi nyelven ’ah (vagy hâ) egyaránt jelent vér szerinti testvért, féltestvért, unokaöccsöt vagy unokatestvért, illetve a nagycsalád tagját. Názáretben, ugyanúgy, mint napjainkban az afrikai falvakban, a gyermekek mind testvéreknek mondták magukat. A valóságban azok, akiket az Evangéliumok Jézus „fivéreinek” neveznek, legalábbis kettő közülük, az ifjabb Jakab és József (vagy Joset) elsőfokú unokatestvérei voltak, egy bizonyos Mária gyermekei, aki Kleofás felesége volt, aki Hégésippe szerint Józsefnek, Jézus nevelőapjának volt fivére. Simon és Júdás távolabbi unokatestvérek voltak és sokkal fiatalabbak. Simon a II. század elején halt meg.
Tény, hogy az Evangéliumokban Mária soha nem szerepel úgy, mint akinek több gyermeke lett volna. Gondoljunk arra is, hogy Jézus a keresztfán Máriát János evangélistára, a szeretett tanítványra bízta, aki jeruzsálemi házába fogadta. Ez elképzelhetetlen lett volna annak idején a korabeli zsidó kulturális környezetben, ha lett volna több gyermeke. Jézus így szólt: „Asszony, íme, a te fiad” és a tanítványhoz: Íme, a te anyád” (Jn 19, 26-27).
József és Mária Martin Ellis | Flickr CC by NC ND 2.0
Milyen biztos lábakon álló történelmi ismereteink vannak Máriáról és Józsefről, Jézus szüleiről?
József és Mária egy kis zsidó közösség tagjai voltak, a nazarénusoké, akik az időszámításunk előtti 2. században tértek vissza a száműzetésből, és akik magukat Dávid király házából származtatták. Ezek az emberek egy királyi messiás eljövetelét várták, amint ezt Izajás próféta megjövendölte (Vessző kél majd Jessze törzsökéből …”) Alapítottak Alsó Galileában, egy sziklás hegykiszögellésen egy Nazara (Názáret) nevű falut. A falu neve a ’netzer’ – „sarj”, másképpen „hajtás” szóból ered (Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből). Jessze pedig Dávid király apja volt.
Másik falut is alapítottak a Golán fennsík észak-keleti részén, Kokhaba, vagyis „csillag” névvel, messiási utalással. A Számok Könyvében szerepel ugyanis: „Csillag tűnik fel Jákob (törzséből), jogar sarjad Izraelből” (Szám 24, 17). Étienne Nodet atya, a Jeruzsálemi Biblikus Intézet (École biblique et archéologique française de Jérusalem) munkatársa megjegyzi, hogy ez a két falu „szokásos elnevezésű volt, ami lakóiknak közös reménységéből fakadt”. Józsefről, Jézus nevelőapjáról keveset tudunk, csak annyit, hogy „tektôn”, fával dolgozó kézműves-iparos volt, ami valamivel több, mint egy közönséges „proletár” ács, amint őt említeni szokás. Jézus tőle tanulta a mesterséget és valószínűleg mindketten együtt dolgoztak Sepphoris (Alsó Galilea egyik városa) rekonstrukcióján, a környék nagy munkaterületén. A várost a rómaiak időszámításunk 6. évében rombolták le.
A történész természetesen nem foglalhat állást abban, amit Jézus szűzen születésének neveznek (azaz miszerint fogantatása a Szentlélek ereje által történt). Ez egy hitbeli állítás, amelyet megerősít az Újszövetség, az Apostoli Hitvallás és a nicea-konstantinápolyi Hitvallás, sőt még a reformátorok, Luther és Calvin is. A valóság az, hogy ez az inkább zavarba ejtő, mint értékemelő tény gondokat okozott az első tanítványoknak, mert okot adhatott arra, hogy Mesterüket törvénytelen származásúnak tekintsék. Élete során ellenségei sem hagyták ki, hogy ne vádolják Jézust azzal, hogy házasságon kívüli kapcsolatból született.
Ha a tanítványok kitartottak Mária szűzen szülésének ténye mellett, kockáztatva ezzel azt, hogy akadályozzák az Evangélium hirdetését, akkor ezt azért tették, mert különlegesen fontosnak és bizonyosnak tekintették. Lukács Evangéliumából világosan kitűnik, hogy ezeknek a kinyilatkoztatásoknak a forrása Mária volt. Evangéliumában két alkalommal is így ír: „Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkozott rajtuk szívében.” (Lk 2, 19) és „Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat”. (Lk 2, 51). Sokáig létezett egy olyan álláspont, hogy a zsidó hagyományban egy asszony szüzességének a megítélése negatív volt („Szaporodjatok, sokasodjatok …” mondja a Teremtés Könyve, 1,28).
Ezt a hiedelmet változtatta meg 1967-ben Yigael Yadin izraeli régész felfedezése Jeruzsálemben, aki egy, a holt-tengeri tekercsekből származó törvénykezési szöveget talált (a „Templom Tekercse”) az időszámításunk előtti első század közepéből. Ebben a szövegben a felszentelt szüzekről van szó, akik a házasság folyamán is örök szüzességet fogadtak: „Ha egy férjes asszony ilyen értelmű fogadalmat tesz anélkül, hogy férjének tudomása lenne erről, a férj ezt semmisnek nyilváníthatja. Ha azonban egyetért a fogadalommal, mindketten kötelesek azt megtartani”. Vajon ez volt-e a helyzet, amivel József, Mária férje szembesült, – aki Máté elbeszélése szerint – elhatározta, hogy titokban bocsájtja el feleségét?
Ön azt is hangsúlyozza, hogy egy történelmi bizonyosság létezik, éspedig az, hogy Jézus nem az első év december 25-én született. Miért ünnepeljük hát Karácsonyt ekkor?
Egészen biztos, hogy Jézus nem időszámításunk első évének december 25-én született. Csak a 4. században vezette be az Egyház Jézus születésének ünneplését, hogy keresztény ünneppé alakítsák a téli napforduló ünnepét. Máté és Lukács Evangéliumának hitelt adva, Nagy Heródes, Júdea királya uralma idején született. Heródes pedig Jerikóban, a téli palotájában halt meg, az időszámításunk előtti 4. év április 1-én. Az 1. év évszámát a 6. században élt Dionysius Exiguus szerzetes téves számítására alapozva állapították meg.
A történelem megállapításainál maradva, mennyiben okozott Jézus személyisége (tekintélyt követelő hangvétele, a lelkesedés, amit környezetében keltett) meghökkenést, mennyiben jelentett szakítást?
Az a mindent felülmúlóan tiszteletet parancsoló mód, ahogyan beszél – ő, az egyszerű názáreti iparos – bámulatba ejti hallgatóit. „Mózes azt mondja, tegyétek ezt … Én azt mondom, cselekedjetek más módon …” Nem, ez valóban nem egy közönséges zsidó! „Mondom nektek: itt nagyobb dologról van szó, mint a templom” – veti oda az apostoloknak (Mt 12, 6). Akkor, amikor a zsidó imádság telve van tiszteletteljes alázattal Isten iránt, (bár elismeri Isten atyai voltát népével szemben), Jézus nem habozik Atyját „Abba” névvel illetni, ami szeretetteljes megszólítás, és arámi nyelven „Papát” jelent.
Tanítványai előtt mindig Atyámnak említi Istent, sohasem Atyánknak, kivéve, amikor megtanítja nekik azt az imát, amit mondaniuk kell. De a leghallatlanabb dolog az, hogy megbocsájtja a bűnöket, amit pedig csak Isten tehet meg! Jézus tanítása – Isten Országa, az Atya végtelen szeretete, Isten irgalma – szorosan kötődik a tanítás közvetítőjéhez, mivel ő saját maga az „ország”, amit meghirdet: „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog” (Jn, 11, 25). Kiszabadítja magát a zsidó törvények alól, saját magát nyilvánítja egyetlen közbenjárónak Isten és az emberek között: „Én vagyok a világ világossága” (Jn, 8, 12) vagy „Senki sem jut az Atyához, csak általam” (Jn, 14, 6).
Azonosságának alátámasztására jeleket, csodákat visz végbe, mint az, akinek eljövetelét a nagy próféta, Izajás, hét évszázaddal korábban jelezte: „A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak …” Mt 11, 5).
Mi volt az oka, hogy tömegek áramlottak felé? A történész nem tud nyilatkozni e rendkívüli eseményekről. Csak azt tudja feljegyezni, hogy ezek a tények fellelkesítették kortársait, és az első keresztény közösségek hiteles jelekként értékelték azokat Jézus tanítása és messiási volta mellett. Személye misztérium, amit a történettudomány nem képes megfejteni.
Aleteia fordította: Dr. Seidl Ambrusné forrás: katolikus.ma/a-torteneszek-bizonyitekai-jezus-letezeserol/
