Jeles magyarok – Szent István király örökségéről
Államalapító szent királyunk ünnepén a huszadik század első fele három jeles magyarjának gondolatait osztjuk meg az olvasóval: Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök egyik beszédéből és százhúsz éve megjelent vezércikkéből, a tragikus sorsú miniszterelnöknek, gróf Teleki Pálnak az 1939-es katolikus nagygyűlésen elhangzott előadásából, végül a mártírhalált halt, evangélikus vallású Bajcsy-Zsilinszky Endre egyik cikkéből idézünk egy-egy részletet.
Szent István király szobra a budapesti Hősök terén
Prohászka Ottokár, még esztergomi teológiai tanárként, 1893. augusztus 20-án a székesfehérvári székesegyházban elmondott prédikációjában saját korának törpeségét állította szembe Szent István király örökségével:
„Minden nemzetnek vannak nagy férfiai, kiknek kezébe van letéve milliók sorsa; – vannak apostolai, kiket az Isten szelleme ihlet; – vannak prófétái, kik közbenjárókul állnak Isten és nép közt; s ha a magyar nemzetről van szó, bizonyára senkire sem illik jobban a próféta, apostol, pátriárka nevezete, mint arra, ki a második évezred küszöbén állva, örök gondolatokba elmerülve, önmagának halhatatlanságot s népének hazát, trónt, koronát s jólétet szerez; – ki véres csatákat vív s amellett alázatból mezítláb jár; – ki az első koronás magyar király s amellett gyermek, az alázatos hitnek s a gyengéd szeretetnek gyermeke: István király, ki a magyar népnek pátriárkája, hőse, prófétája, apostola, királya egy személyben, s ki után 800 év óta sír a magyar nép: Hol vagy István király, téged magyar kíván, gyászos öltözetben te előtted sírván. Mikor nézünk pedig inkább a próféták után, mint mikor sötétben vagyunk? Mikor nagyok után inkább, mint mikor törpék közt tengődik éltünk? S mikor szól fájóbban magyar ajkon is az ének: hol vagy István király? mint mikor szorongatott kebelből emelkedik, mely nagy embereket keres, kik népeket vezessenek? Ily sötétségben, ily törpeségben, ily szegénységben tengődünk mi, s azért helyén levőnek gondoltam bemutatni Szent Istvánt, mint a kereszténység óriási alakját, hogy rajta mérjük törpeségünket, s fölismerjük hátramaradásunk okát.”
[Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkái. XIII. köt. Bp., 1928, 34-35. p.]
Kilenc évvel később az Alkotmány című katolikus hetilap közölte Prohászka ünnepi vezércikkét. A százhúsz éve megjelent írást olvasva az az érzésünk, hogy ez a szöveg – apróbb módosításokkal, de a gondolatmenet egészét megőrizve – ma is megíródhatott volna:
„Az európai népek elvesztették a hagyományok tiszteletét; bennük a változatok kegyetlen játéka eltompította a múltnak s jelennek egyben való átérzését, meggyöngítette a nemzet egységének tudatát a hatalomra vergődött idegen elemek befolyása alatt, elhalványította a vérrokon hősöknek, vezéreknek s királyoknak képét. Pedig hiába; a történelem bizonyítja, hogy a népek nagyságának, életerejének és hatalmának delelő pontját a tradicionális események tisztelete képezte, a rajongó ragaszkodás Istenhez, királyhoz, hazához, s ugyancsak, hogy költészet s művészet a nemzetek életében ez eszmények rajongó szeretetétől kelt szárnyra.
Honnan vegyük már most a nemzeti s szellemi életnek e kellékeit? Ki tanítson nemzeti eszményeket szeretni s tisztelni? Ki derítsen sivár, önző korunkra tavaszt? Honnan vegyük a művészet s költészet, szóval a nemzeti lélek kilendüléseit?
Megmondom én: tanuljatok idealizmust, de nem bármilyet, hanem idealizmust a javából; tanuljatok áhítatot, bensőséget; tanuljatok áhítatos idealizmust! /…./ Tiszteljétek hőseitekben a szenteket s magasztaljátok föl hazaszereteteket vallásossággá s meglátjátok, hogy leolvad szívetekről az érzéketlenség jégkérge; meglátjátok, hogy ismét lelkesülni tudtok majd a nemzet ideális javaiért, s ez érzések elevenségétől életre kap a nemzeti öntudat s népünk egy új virágzásnak tavaszába lép. /…/
Álljon hát a Szent Király alakja Magyarország népeinek szellemi élete fölött, mint a Tátra orma a földrajzi Magyarország fölött, s foglalja össze az érzés egységébe a nemzet millióit! Álljon, mint az orom, melyet felhő takar s villám koszorúz, s képezzen sziklagátat a beözönlő idegen vér s idegen érzés árja ellen! Járuljon hozzá Magyarország népe vallásosan hazafias érzéssel s szívja magába a friss, ózonos, illatos levegőt, mely a magaslatokról, a múltnak nagy emlékeiből áramlik feléje, s igyék a hegyek forrásaiból erőt s ellentállási képességet! S akár csügged, akár hevül, nézzen hőseire! ’Minden ember hősöket keres – mondja Carlyle -, kiket tisztelhessen!’ Hát legyen úgy; de nekünk nem kell hősöket keresnünk, hiszen szemeink előtt ragyognak, élükön a Szent Királlyal.”
[P.O.: Tiszteljed atyádat. Alkotmány, 1902, augusztus 20. 2. p.]
Gróf Teleki Pál miniszterelnök 1939. május 19-én beszédet mondott a pesti Vigadóban, a 28. Katolikus Nagygyűlés második nyilvános ülésén. Ebből idézünk egy részletet:
„Mi Szent István hagyományában, a szentistváni gondolatban, a szentistváni gondolat emlékében és hagyományában élünk. Mi a rejtélye annak, kérdezi majdnem minden idegen és talán sokszor sok magyar is – ha keresztény -, hogy kilencszáz éven át magyar és idegen vérből származó királyok, nagy államférfiak, és egy önérzetes és szabadságszerető, sőt szertehúzásra is hajlamos nemzet állhatatosan és folytonosan ki tudott tartani egy gondolat mellett. /…/
A szentistváni állameszme két hagyománynak, a lélek két tartalmának, a magyarnak és a kereszténynek egységesítése. Egybeforrasztása egy földön, amely a Keletről magunkkal hozott magyar hagyományoknak természettől fogva a hona, és amely természeténél fogva a keresztény egységnek első kiindulópontja Európának ezen a részén. Ez a gondolat nemzeti és keresztény, mint két eszme, két valóság, két hagyomány házassága a Duna-medence templomában. Ezen kívül nincs számomra hely, – jelen, múlt és jövő magyarjának. Ez az a gondolat, amely a gondolkozásod és elméd kitölti. Ez a gondolat jelenti a keresztény Magyarországot megteremtő királyok ragaszkodását népüknek hagyományához, tradíciójához, életformájához, szervezetéhez, jellegéhez, tartalmához, vagy ahogy modern kifejezéssel mondják, éniségéhez. E gondolatnak köszönhető, hogy a magyar magyar maradt, nemcsak egészében, hanem részleteiben, az állam szervezetének kiépítésében is. /…./
A szentistváni gondolat örökség, amelyet ápolunk. Ha azt mondom, hogy örökség, akkor nem egy műtárgyról, mint örökségről van szó, amelyet bura alatt tartunk, s amely egyforma marad és legfeljebb a patináját nézzük meg, hanem ápoljuk úgy, hogy fejlesztjük és élünk benne. Élünk benne és általa. Ez az örökség gazdagodó örökséget jelent. Gazdagodik mindazzal, amit királyaink, nagyjaink, a nemzet történelmének hordozói és az egész nemzet saját magának a lelkén keresztül kilencszáz éven keresztül hozzáadtak. /…../
A szentistváni gondolat, amely az állameszme kifejezése, haladás is, vagy ha úgy tetszik, visszatérés. Haladás egy keresztényi világfelfogás felé, amelynek hajnalát már látom a lelkekben. /…/ Az ilyen állameszme az európai jövőnek egyetlen megmentője, szolgálója lehet, s mint ilyen, hozzá fog járulni ahhoz – ha Isten megsegít -, hogy egy ilyen Európa épüljön fel a mi segítségünkkel is.”
[Nemzeti Újság, 1939. május 20. 11. p.]
Teleki beszédének elhangzása után néhány héttel hosszabb cikket írt Bajcsy-Zsilinszky Endre abból az alkalomból, hogy a visszacsatolt Felvidék és Kárpátalja képviselői megjelentek a magyar képviselőházban. A szerző történeti fejtegetésében Szent Istvánig nyúlt vissza, majd a jelenbe térve át így fogalmazott:
„Valljuk be, a mi társadalmi és politikai életünk tele van százféle ellentmondással, tökéletlenséggel, sok tekintetben elmaradottsággal, a megoldatlan kérdések százai szorongatnak bennünket és sürgetnek a haladás, a változás, az átalakulás, a lelki és szociális megújhodás gyorsított ütemének átvételére; szociális sebeink gyors és biztos orvos után kiáltanak, szellemi életünkbe az utóbbi három-négy évtized alatt rengeteg idétlen idegenség ragadt, a magyar politikai és szellemi géniusz nem mondhatni, hogy olyan tiszta lánggal égne ma, mint száz évvel ezelőtt. A magyarság egy nagy belső szabadságharc küszöbére érkezett és mégis: íme, a mi gyöngébb nemzedékünk korszakában is él és hat és alkot és összeforraszt a szentistváni szellem, és zrinyies szóval ‘földbetemetett őseink umbrái’ megteszik a magukét és kissé kiegyensúlyozzák nemzedékünk gyarlóságait.
Mert semmi kétség: István király Szent Jobbja vezérel ma is bennünket láthatatlanul s mi végeredményben semmit sem tehetünk az ő törvényei ellen. És van ugyan bőségesen szép és szent lázadás a magyar históriában a mi lelkünknek idegen szándékok és tények ellen, de nem lehet elképzelni magyar nemzedéket, amely sikeresen tudna lázadást szítani és lázadást vezetni a nagy birodalomalkotó király szelleme és törvényei ellen.”
[Bajcsy-Zsilinszky Endre: A Szent Jobb vezérel ma is bennünket. Magyarország, 1939. július 2. 5. p.]
Szent István király szobra a budapesti Hősök terén
„Minden nemzetnek vannak nagy férfiai, kiknek kezébe van letéve milliók sorsa; – vannak apostolai, kiket az Isten szelleme ihlet; – vannak prófétái, kik közbenjárókul állnak Isten és nép közt; s ha a magyar nemzetről van szó, bizonyára senkire sem illik jobban a próféta, apostol, pátriárka nevezete, mint arra, ki a második évezred küszöbén állva, örök gondolatokba elmerülve, önmagának halhatatlanságot s népének hazát, trónt, koronát s jólétet szerez; – ki véres csatákat vív s amellett alázatból mezítláb jár; – ki az első koronás magyar király s amellett gyermek, az alázatos hitnek s a gyengéd szeretetnek gyermeke: István király, ki a magyar népnek pátriárkája, hőse, prófétája, apostola, királya egy személyben, s ki után 800 év óta sír a magyar nép: Hol vagy István király, téged magyar kíván, gyászos öltözetben te előtted sírván. Mikor nézünk pedig inkább a próféták után, mint mikor sötétben vagyunk? Mikor nagyok után inkább, mint mikor törpék közt tengődik éltünk? S mikor szól fájóbban magyar ajkon is az ének: hol vagy István király? mint mikor szorongatott kebelből emelkedik, mely nagy embereket keres, kik népeket vezessenek? Ily sötétségben, ily törpeségben, ily szegénységben tengődünk mi, s azért helyén levőnek gondoltam bemutatni Szent Istvánt, mint a kereszténység óriási alakját, hogy rajta mérjük törpeségünket, s fölismerjük hátramaradásunk okát.”
[Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkái. XIII. köt. Bp., 1928, 34-35. p.]
Kilenc évvel később az Alkotmány című katolikus hetilap közölte Prohászka ünnepi vezércikkét. A százhúsz éve megjelent írást olvasva az az érzésünk, hogy ez a szöveg – apróbb módosításokkal, de a gondolatmenet egészét megőrizve – ma is megíródhatott volna:
„Az európai népek elvesztették a hagyományok tiszteletét; bennük a változatok kegyetlen játéka eltompította a múltnak s jelennek egyben való átérzését, meggyöngítette a nemzet egységének tudatát a hatalomra vergődött idegen elemek befolyása alatt, elhalványította a vérrokon hősöknek, vezéreknek s királyoknak képét. Pedig hiába; a történelem bizonyítja, hogy a népek nagyságának, életerejének és hatalmának delelő pontját a tradicionális események tisztelete képezte, a rajongó ragaszkodás Istenhez, királyhoz, hazához, s ugyancsak, hogy költészet s művészet a nemzetek életében ez eszmények rajongó szeretetétől kelt szárnyra.
Honnan vegyük már most a nemzeti s szellemi életnek e kellékeit? Ki tanítson nemzeti eszményeket szeretni s tisztelni? Ki derítsen sivár, önző korunkra tavaszt? Honnan vegyük a művészet s költészet, szóval a nemzeti lélek kilendüléseit?
Megmondom én: tanuljatok idealizmust, de nem bármilyet, hanem idealizmust a javából; tanuljatok áhítatot, bensőséget; tanuljatok áhítatos idealizmust! /…./ Tiszteljétek hőseitekben a szenteket s magasztaljátok föl hazaszereteteket vallásossággá s meglátjátok, hogy leolvad szívetekről az érzéketlenség jégkérge; meglátjátok, hogy ismét lelkesülni tudtok majd a nemzet ideális javaiért, s ez érzések elevenségétől életre kap a nemzeti öntudat s népünk egy új virágzásnak tavaszába lép. /…/
Álljon hát a Szent Király alakja Magyarország népeinek szellemi élete fölött, mint a Tátra orma a földrajzi Magyarország fölött, s foglalja össze az érzés egységébe a nemzet millióit! Álljon, mint az orom, melyet felhő takar s villám koszorúz, s képezzen sziklagátat a beözönlő idegen vér s idegen érzés árja ellen! Járuljon hozzá Magyarország népe vallásosan hazafias érzéssel s szívja magába a friss, ózonos, illatos levegőt, mely a magaslatokról, a múltnak nagy emlékeiből áramlik feléje, s igyék a hegyek forrásaiból erőt s ellentállási képességet! S akár csügged, akár hevül, nézzen hőseire! ’Minden ember hősöket keres – mondja Carlyle -, kiket tisztelhessen!’ Hát legyen úgy; de nekünk nem kell hősöket keresnünk, hiszen szemeink előtt ragyognak, élükön a Szent Királlyal.”
[P.O.: Tiszteljed atyádat. Alkotmány, 1902, augusztus 20. 2. p.]
Gróf Teleki Pál miniszterelnök 1939. május 19-én beszédet mondott a pesti Vigadóban, a 28. Katolikus Nagygyűlés második nyilvános ülésén. Ebből idézünk egy részletet:
„Mi Szent István hagyományában, a szentistváni gondolatban, a szentistváni gondolat emlékében és hagyományában élünk. Mi a rejtélye annak, kérdezi majdnem minden idegen és talán sokszor sok magyar is – ha keresztény -, hogy kilencszáz éven át magyar és idegen vérből származó királyok, nagy államférfiak, és egy önérzetes és szabadságszerető, sőt szertehúzásra is hajlamos nemzet állhatatosan és folytonosan ki tudott tartani egy gondolat mellett. /…/
A szentistváni állameszme két hagyománynak, a lélek két tartalmának, a magyarnak és a kereszténynek egységesítése. Egybeforrasztása egy földön, amely a Keletről magunkkal hozott magyar hagyományoknak természettől fogva a hona, és amely természeténél fogva a keresztény egységnek első kiindulópontja Európának ezen a részén. Ez a gondolat nemzeti és keresztény, mint két eszme, két valóság, két hagyomány házassága a Duna-medence templomában. Ezen kívül nincs számomra hely, – jelen, múlt és jövő magyarjának. Ez az a gondolat, amely a gondolkozásod és elméd kitölti. Ez a gondolat jelenti a keresztény Magyarországot megteremtő királyok ragaszkodását népüknek hagyományához, tradíciójához, életformájához, szervezetéhez, jellegéhez, tartalmához, vagy ahogy modern kifejezéssel mondják, éniségéhez. E gondolatnak köszönhető, hogy a magyar magyar maradt, nemcsak egészében, hanem részleteiben, az állam szervezetének kiépítésében is. /…./
A szentistváni gondolat örökség, amelyet ápolunk. Ha azt mondom, hogy örökség, akkor nem egy műtárgyról, mint örökségről van szó, amelyet bura alatt tartunk, s amely egyforma marad és legfeljebb a patináját nézzük meg, hanem ápoljuk úgy, hogy fejlesztjük és élünk benne. Élünk benne és általa. Ez az örökség gazdagodó örökséget jelent. Gazdagodik mindazzal, amit királyaink, nagyjaink, a nemzet történelmének hordozói és az egész nemzet saját magának a lelkén keresztül kilencszáz éven keresztül hozzáadtak. /…../
A szentistváni gondolat, amely az állameszme kifejezése, haladás is, vagy ha úgy tetszik, visszatérés. Haladás egy keresztényi világfelfogás felé, amelynek hajnalát már látom a lelkekben. /…/ Az ilyen állameszme az európai jövőnek egyetlen megmentője, szolgálója lehet, s mint ilyen, hozzá fog járulni ahhoz – ha Isten megsegít -, hogy egy ilyen Európa épüljön fel a mi segítségünkkel is.”
[Nemzeti Újság, 1939. május 20. 11. p.]
Teleki beszédének elhangzása után néhány héttel hosszabb cikket írt Bajcsy-Zsilinszky Endre abból az alkalomból, hogy a visszacsatolt Felvidék és Kárpátalja képviselői megjelentek a magyar képviselőházban. A szerző történeti fejtegetésében Szent Istvánig nyúlt vissza, majd a jelenbe térve át így fogalmazott:
„Valljuk be, a mi társadalmi és politikai életünk tele van százféle ellentmondással, tökéletlenséggel, sok tekintetben elmaradottsággal, a megoldatlan kérdések százai szorongatnak bennünket és sürgetnek a haladás, a változás, az átalakulás, a lelki és szociális megújhodás gyorsított ütemének átvételére; szociális sebeink gyors és biztos orvos után kiáltanak, szellemi életünkbe az utóbbi három-négy évtized alatt rengeteg idétlen idegenség ragadt, a magyar politikai és szellemi géniusz nem mondhatni, hogy olyan tiszta lánggal égne ma, mint száz évvel ezelőtt. A magyarság egy nagy belső szabadságharc küszöbére érkezett és mégis: íme, a mi gyöngébb nemzedékünk korszakában is él és hat és alkot és összeforraszt a szentistváni szellem, és zrinyies szóval ‘földbetemetett őseink umbrái’ megteszik a magukét és kissé kiegyensúlyozzák nemzedékünk gyarlóságait.
Mert semmi kétség: István király Szent Jobbja vezérel ma is bennünket láthatatlanul s mi végeredményben semmit sem tehetünk az ő törvényei ellen. És van ugyan bőségesen szép és szent lázadás a magyar históriában a mi lelkünknek idegen szándékok és tények ellen, de nem lehet elképzelni magyar nemzedéket, amely sikeresen tudna lázadást szítani és lázadást vezetni a nagy birodalomalkotó király szelleme és törvényei ellen.”
[Bajcsy-Zsilinszky Endre: A Szent Jobb vezérel ma is bennünket. Magyarország, 1939. július 2. 5. p.]
Szerző:
Szalay László
fotó: Faludi Imre / MTI
forrás: katolikus.ma/jeles-magyarok-szent-istvan-kiraly-oroksegerol/
fotó: Faludi Imre / MTI
forrás: katolikus.ma/jeles-magyarok-szent-istvan-kiraly-oroksegerol/
