Urunk színeváltozása

A csoda hagyomány szerinti színhelyén, a galileai Tábor-hegyen még az arab hódítás előtt három bazilika épült „hajlékul a legszentségesebb zsinatolóknak”. Felszentelésük napja, augusztus 6. lett Urunk színeváltozásának (latin Transfiguratio), más néven a Legszentebb Megváltónak, a Megváltó megdicsőülésének ünnepe. A keleti egyház már a VI. században megülte, és karácsony, húsvét, pünkösd után ezt az ünnepet tekinti a legszentebbnek.

A nyugati egyházban az első ezredforduló közeledtével kezdték számon tartani, összefüggésben Krisztus 1000-re várt visszatértével. Hivatalos ünneppé III. Calixtus pápa emelte a nándorfehérvári győzelem hálaemlékezetéül. Az összekapcsolást az indokolta, hogy az 1456. július 22-i győzelem híre két héttel később, épp augusztus 6-án érkezett a pápai udvarba.





































Jézus színeváltozása

A színeváltozás története (Mk 9,2-8; Mt 17,1-9; Lk 9,28-36) a szinoptikus evangéliumokban központi helyet foglal el. Ezt megelőzően Jézus sok csodát tett már, tanította az embereket, oktatta tanítványait, s most fellebbenti a fátylat igazi kilétéről.

A csodálatos látomásban három kiváltságos tanítványa betekintést nyerhet Jézus életének és küldetésének igazi, mélyebb titkaiba.
Azok, akik hozzá legközelebb állnak, és akik leginkább ragaszkodnak hozzá, meglátják Jézus isteni dicsőségét, és vele kapcsolatban Isten tervét: általa válik teljessé mindaz, amit Isten az ószövetségben törvényei (Mózes) és prófétái (Illés) révén elkezdett ebben a világban.

Figyelemre méltó azonban, hogy Lukács elbeszélése (Lk 9,28-36) néhány, látszólag lényegtelen mozzanatban eltér az elsőként elkészült márki leírástól. Ezek a különbségek a következők: Jézus imádkozik, a tanítványok elalszanak, és hiányzik Jézus hallgatási parancsa. Mivel Lukács feltehetően ismerte és használta Márk szövegét, ezek az eltérések nem véletlenek, megértésük Lukács sajátos mondanivalójára irányíthatja a figyelmünket.

„Felment a hegyre imádkozni. Miközben imádkozott, arcának színe elváltozott” - írja Lukács, szemben Márkkal, ahol Jézus „magas” hegyre megy fel, és nem esik szó arról, hogy imádkozik. Márk számára a hegy a fontos, az, hogy a színeváltozás is hegyen történik, mint a tanítványok kiválasztása (Mk 3,13) és Jézus gyötrődése az Olajfák hegyén (Mk 14,26).

Ezekben az eseményekben - Márk szerint - az ószövetségi események beteljesedését láthatjuk (Mózes a Sínai hegyen, szövetségkötés; vö. Máténál a „Hegyi Beszéd”: Jézus az új törvényhozó).

Lukács számára nem a hegy-motívum a fontos többé, hanem Jézus imája. A harmadik evangélista többször beszél arról, hogy Jézus imádkozik, gyakrabban, mint a másik két szinoptikus evangélista. Imádkozik Jézus, amikor megkeresztelkedik (Mt 3,21), egész éjszakát imádkozva tölt, mielőtt a Tizenkettő kiválasztaná (Lk 6,12), egyedül imádkozik Péter vallomása előtt (Lk 9,18), és természetesen akkor is imádkozik, amikor megtanítja tanítványait a Miatyánkra (Lk 11,1).

Lukács elbeszélése nyomán elénk tárul Jézus bensőséges, élő kapcsolata az Atyával és a Szentlélekkel. Jézusnak sok a feladata, teendője, mégis (vagy inkább: éppen ezért) mindig van ideje arra, hogy imádkozzék, imában az Atyához forduljon, Vele találkozzék. Ez az állandó, közvetlen kapcsolat természetes és szükségszerű számára, s ebből merít erőt és világosságot.

A színeváltozás is ilyen mély találkozás az Atyával, melynek lényegéből valamit megsejthetnek a kiváltságos emberi szemtanúk. Emberi szemük és értelmük segítséget is kap: látják Jézus ruháját, arcát ragyogni természetfeletti fényességgel, megpillantják Mózest és Illést, hogy megértsék, miről is beszélget Jézus az Atyával: feladatáról, küldetéséről, a vele járó nehézségekről, a fájdalmas útról, s a végső dicsőségről...

„Pétert és a vele lévőket elnyomta az álom. Amikor felébredtek, látták dicsőségét...” Jézus mellett kétszer alszanak el a tanítványok: itt, és az Olajfák hegyén.

A színeváltozás történetében Márk nem beszél alvásról, csak a Getszemáni kertben, s ott meglehetősen elmarasztalja őket ezért (Jézus fájdalmát fokozza, hogy a tanítványok részvétlenek, (Mk 14,37.40-41). Jézus vérizzadása idején Lukácsnál is alszanak a tanítványok, de nem részvétlenségből, hanem éppen ellenkezőleg, a szomorúságtól kimerülve (Lk 22,45).

Jézus imádkozik - a tanítványok alszanak. Lukácsnál ez szinte természetes, még csak nem is irónia. Az ajándékot, amit Jézus hoz a világnak ingyen kapjuk, Isten nagy szeretetéből. Talán nem is tudjuk, mi készül számunkra, ha nem is foglalkozunk vele, Isten egyszerre csak meglep bennünket - Jézus imája, szenvedése, megdicsőülése által.

„Ők hallgattak, és senkinek sem szóltak mindarról, amit láttak.” Márk evangéliumában Jézus szigorúan megparancsolja tanítványainak, hogy tartsák titokban a dolgot „mindaddig, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból” (Mk 9,9). Jézus kilétét nem szabad felfedni mindaddig, amíg szenvedésének is tanúi nem lettünk, nehogy az emberek félreértsék az ő messiási küldetését („dicsőséges Messiás”).

Lukácsnál Jézus nem kér titoktartást, s a tanítványok mégsem fecsegnek. Tanúk ők, tanúi lettek valami nagyon fontosnak (vö. Lk 1,2), és azt is tudják, hogy mikor és hogyan kell arról beszélniük.



forrás: taborilelkesz.hu