forrás: wojtyla.hu/s_!news/i_hirek_51/

Aki a leprások közé ment... De Veuster Demjén hithirdető története Alig van betegség a világon, mely oly borzalmas és félelmetes volna, mint a bélpoklosság. A száraz fajta minden külső gennyedés nélkül lassú, pusztító munkával rothasztja el a test végtagjait: az ujjakat, a kezet és lábat alaktalan, érzéketlen, letöredező roncsokká változtatja. Másik faja undok fekélyek alakjában lép fel, melyek az ember egész testén elterjednek, s leírhatatlanul visszataszító jelenségekkel járnak. Mindkét fajnak közös vonása, hogy igen könnyen ragad át másokra és hogy – néhány ritka kivételt leszámítva gyógyíthatatlan. Nem jár folytonos, súlyos fájdalmakkal, de annál borzalmasabb: mint valami titkos méreg, lassan s észrevétlenül ássa alá a szervezetet, míg végül kioltja az ember életét. Az orvostudomány e szörnyű betegséggel szemben tehetetlen. Az egyetlen, amit tehet, az, hogy csillapítja, hátráltatja a bajt, és óvintézkedéseivel megakadályozza terjedését.A bélpoklosokat külön bélpoklos-telepekre szállítják, s elejét veszik minden közlekedésnek a betegek és egészségesek között. Az elkülönítés ezen módszere elengedhetetlenül szükséges ugyan a baj terjedésének megakadályozására, de a szegény bélpoklosokra magukra természetesen csak annál vigasztalanabb és fájdalmasabb sorsot mér. Ki vannak taszítva az emberi társadalomból; el kell szakadniuk családjuktól és minden ismerősüktől s elhagyatott telepeiken, mint valami eleven temetőben, undok alakok, rothadozó eleven csontvázak közt kell bevárniuk egyetlen vigaszukat e földön: halálukat. A katholikus egyház, melynek megparancsolta isteni alapítója, hogy minden emberi teremtménynek hirdesse az evangéliumot, minden betegséget gyógyítson, s minden nyomort enyhítsen, a bélpoklosokat sem zárhatta ki irgalmas szeretetéből. De Veuster Demjén, a bélpoklosok apostola, aki önfeláldozásával az egész világot bámulatra ragadta, számos nemes lelket indított példája követésére. Elevenen eltemetkezett az óceán egyik elrejtett, Hawaii szigetén fekvő, elhanyagolt bélpoklostelepén, hogy az emberiség legárvábbjait ápolja, és őket az evangélium örök reményeivel megvigasztalja. Demjén atya késlekedés nélkül, egyedül és szegényen indult neki új rendeltetési helyének, az „élők temetőjének”, Molokainak. Éppen indulófélben volt egy hajó, melyen a kormány ismét 50 bélpoklost szállított az élő halottak rettegett számkivetési helyére. Arcuk, kezük már el volt torzítva, a bélpoklosfekélyek bűze megmérgezte körülöttük a levegőt; sírva és jajveszékelve mondtak végbúcsút övéiknek, kiket soha sem láthattak többé viszont. Csak egy volt köztük egészséges és egy volt jókedvű; s ez az egy Demjén atya, a fiatal hithirdető volt, ki Krisztus szeretetéért örömmel ment a rémes sorsot megosztani az emberiség számkivetettjeivel. Az átható, undok bűzt Demjén eleinte csak úgy bírta elviselni, hogy dohányozva lépett a bélpoklosok közé. Irgalmas szeretete, határtalan türelme és tettre kész jósága azonban hamar megnyerték a bélpoklosok szívét, s fáradalmait rövid idő múlva szép siker koronázta. A vadak csakhamar erkölcsös életmódhoz szoktak, tisztességesen és tisztán ruházkodtak s Demjén atya útbaigazítása és személyes segédkezése mellett egészségesebb kunyhókat építettek maguknak. Csakhamar csinos kápolna emelkedett a telep közepén, mely nemsokára szépen fejlődő keresztény hitélet középpontja lett. A betegek testi gondozását is jórészt Demjén atya maga végezte. Kimosta az undok sebeket, bekötözte a rothadó testrészeket; ételt-italt hozott a betegeknek, haláluk után maga ásta meg sírjukat és temette el a holtakat. Undorát emberfölötti erővel győzte le s később minden különös nehézség nélkül bírta el a bélpoklosok dögleletes légkörét. „Csak néha undorodom, – írja – ha azok gyónását hallgatom, akiknek sebeiből már férgek másznak elő; s zavarba jutok, ha az utolsó kenetet akarván feladni, a kéz és láb helyén egy-egy óriási sebnél egyebet nem találok.” A csaknem 1000 főre gyarapodott bélpoklos-telepen Demjén atyának folytonosan talpon kellett lennie, hogy a hithirdető, építőmester, ács, szakács, orvos és betegápoló összes ténykedéseit elvégezhesse. Csak idő multán kapott néhány segítőtársat ama hithirdetői társulattól, melynek maga is tagja volt. Reggelenkint misére gyűltek össze a bélpoklosok; mise után Demjén atya a katekizmusra oktatta őket. A „kedves híveim” megszólítás helyett a „mi bélpoklosok” címzést használta, hogy megmutassa, hogy maga sem fél a bélpoklosságtól s kész, miként az apostol, mindenkinek mindene lenni, hogy mindenkit üdvözítsen. A hitoktatás után betegeit látogatta meg. Napközben aztán épített, földet mívelt s a gyermekeket szép ének- és zenedarabokra tanította be. Be különös zenekar volt ez! A szegény zenészeknek már csak egy-két ép ujjuk volt; éppen annyi, amennyi billentyű volt a trombitájukon. Mégis annyira vitték, hogy nemsokára ünnepnapokon az istentisztelet s a körmenetek fényét játékukkal emelhették. Egy ünnepi misét a Stoddard így ír le: „Nagymise Kalaváóban ! – Az ünnepi cselekmény mintha csak halotti szertartás volna; hiszen valamennyi résztvevő a halál martaléka már, s bár élnek még, inkább hullákhoz, mint élő emberekhez hasonlítanak ...” „Demjén atya az oltár baljára, elkülönített helyre vezetett, mely a bélpoklosoktól ráccsal volt elválasztva. Az ünnepiesen öltözött énekes- és ministránsfiúkat már mind eltorzította a bélpoklosság, egyiknek-másiknak arca valósággal iszonyra és szánalomra keltő volt, bár, úgy látszott, fájdalmat nem szenvedtek. A pap a legnagyobb komolysággal és méltósággal végezte a szent cselekményeket. A kápolna telve volt ájtatoskodókkal; valamennyi énekelt vagy legalább próbált énekelni ... Oly különös volt ez az ének, mely e halálraítéltek rekedt torkából fakadt... A katholikus bennszülöttek áhítata csodálatra ragadott... Soha ily bensőséges, bűnbánatos, gyermekded ájtatosságot nem láttam. „S mekkora ellentét! A főoltár fényesen feldíszítve; előtte ez a fiatal pap, maga az erő és egészség; ajkáról tiszta, csengő hangon hangzik fel a Pater noster dallama; lábainál pedig ezek a ministránsfiúk! Ifjú arcukon már ott ül a korai halál irtóztató bélyege; mögöttük a korlátnál félig máris elrothadt emberi lények, akik közt nincs egy is, akire az ember iszony és fájdalom nélkül tekinthetne.” A levegő megromlott; minden oly hatást kelt, mintha a halál küszöbén állnánk... Így ünnepli Demjén atya Kalaváóban az Úr napját... Nekem szent Lukács evangéliuma jutott eszembe, ahol ez áll: „És midőn egy városba lépett, tíz bélpoklos jött vele szembe, kik távol megálltak előtte; és felemelték hangjukat és kiállták: Jézus, tanító! Könyörülj rajtunk!” Való igaz: „imájukat meghallgatta az Úr: megkönyörült rajtuk s hű szolgája által vigasztalást küldött nekik.” (Lukács17) Így telt el tizenhat áldásos esztendő, mely alatt Demjén atya fejlő virágzásnak indította az azelőtt oly vigasztalan telepet, melyen már most kórház, gyógyszertár, templom sem hiányzott s több pap és laikus rendtárs mellett újabban még Ferenc-rendi apácák is működtek. Az utolsó hat éven át azonban Demjén atya maga is államfogoly volt Molokai szigetén: a bélpoklosság rajta is kiütött. Egy alkalommal forró víz érte a lábát s ő az égési seb helyén – legnagyobb rémületére – semmi fájdalmat sem érzett. Az érzékvesztés (anesztezia) tehát már megkezdődött, s utána egyre-másra újabb kórtünetek jelentkeztek. Csakhamar kijelentették az orvosok, hogy Demjén atya gyógyíthatatlan, hacsak el nem hagyja a telepet s gondosabb kezeltetés végett, valamely jobb gyógyintézetbe nem költözik át. „Nem kívánok meggyógyulni, – felelte ő, – ha gyógyulásomnak az az ára, hogy e szigetet elhagyjam, s műveimet félbeszakítsam.” Istenbe vetett bizalommal s rettenhetetlen bátorsággal nézett szörnyű sorsa elébe s nem szűnt meg tovább munkálkodni, míg csak ereje engedte. Ápolói csak a betegség folyamán vették észre, hogy Demjén atya lakása a legszükségesebb dolgok nélkül is szűkölködött: a derék hithirdető mindenét odaadogatta szeretett híveinek. Még ágya sem volt: a földön fekve akarta halálát bevárni, s nem csekély munkába került, míg rábírták, hogy kényelmesebb fekvőhelyet válasszon. A baj egyre nagyobb mértékben gyötörte s torka, melle és szája tájékán összpontosult. Fájdalmai dacára egyre mosolygott s jókedvűen ismételgette, mily boldog, hogy a két Legszentebb Szívről nevezett társulatban halhat meg. „Éjjel-nappal oldalán voltam, – írja a már többször említett betegápoló rendtárs, – míg csak meg nem halt karjaim között. Boldogabb halált sohasem láttam. Szüntelenül Istennel társalgott; ismételten hangoztatta, mily boldog, hogy a Húsvét ünnepét már a mennyben ülheti meg ... Éjjelenkint mindig maga kérte a szent áldozást alig félórával éjfél után.” Nagyhétfő reggelén is megáldozott még „egy szeráf áhítatával” – az utolsó kenetet már előbb felvette, – s kevéssel utóbb csendes imádság közben békésen elszenderült. A bélpoklosok úgy sírtak koporsója körül, mint az árvák, kik atyjukat vesztették. II. János Pál pápa 1995-ben Molokai Damján atyát boldoggá, XVI. Benedek pápa pedig 2009-ben szentté avatta. Szent jobbja a Hawaii-szigeteken található.

---