Buzgó vágyakozás Jézus vételére
Az Egyház tanítása a lelki áldozásról
Az Egyház tanítása a lelki áldozásról
A lelki áldozás (communio spiritualis) az áldozás egyik módja [1]. Aquinói Szent Tamás meghatározásában a lelki áldozás „buzgó vágyakozás Jézus vételére az Oltáriszentségben, és az Ő szeretetteljes átölelése úgy, mintha már vételeztük is volna Őt” [2].
Kép: Raffaelo Sanzio, Disputa del Sacramento
Lelki áldozás végzéséhez különösen alkalmas ez az előkészítő ima, amelyet Liguori Szent Alfonz nyomán [3] az Egyház hozzá ajánl:
Vagy rövidebb formában [3]:
A lelki áldozás a hatásaiban a személyes felkészültségnek megfelelően (ex opere operantis) közli a Krisztussal való találkozásnak azokat a kegyelmeit, amiket a tényleges áldozás közvetlenül és biztosan (ex opere operato) közöl [4].
A halálos bűn állapota kizárja, hogy a lelki áldozásban megtörténjen az egyesülés (communio) Krisztussal [5]. A lelki áldozás ilyenkor megszentelő kegyelmet nem közvetít, megadhatja viszont a Krisztussal való találkozásnak azt a segítő kegyelmét, ami a halálos bűn állapotából való kilépéshez segíthet hozzá.
A méltatlanul (halálos bűn állapotában vagy szentségi böjt nélkül) végzett lelki áldozás nem valósít meg szentségtörést. Lelki áldozást azok is végezhetnek, akik a szentmisén nem járulhatnak szentáldozáshoz, vagy akik el vannak tiltva a gyónástól és szentáldozástól (pl. rendezetlen együttélésben lévők) [6].
Lelki áldozás napjában többször is végezhető, akkor is, ha valaki képtelen szentáldozáshoz jutni, de akkor is, ha ténylegesen meg tudott áldozni [7]. A lelki élet szent mesterei minden hívőnek ajánlják [8].
A lelki áldozás a tényleges szentáldozást nem válthatja ki. Csak lelki áldozást az végezhet, akit külső körülmények akadályoznak abban, hogy tényleges szentáldozást végezzen [9].
Hivatkozások, lábjegyzetek:
[1] Tridenti Zsinat, Határozat a legszentebb Oltáriszentségről, XIII. sess., VIII. c. (DS 1648). Fontos itt megjegyezni, hogy időnként fogalomzavar mutatkozik a "lelki áldozást" értelmezni próbálók között, ahogy erre például Paul Jerome Keller OP atya „A lelki áldozás mindenkié?” című dolgozata is rámutat.
Az áldozás módjainak, és köztük a lelki áldozás tárgyalásakor az Egyház tanítóhivatala következetesen az eucharisztikus communio létrejöttére irányuló (emberi) aktust érti az "áldozás" szó alatt, és nem pedig e communio tényleges létrejöttének (isteni) aktusát.
Míg az előző méltatlanul és akár még szentségtörő módon is megvalósulhat, utóbbi megvalósulását Isten tökéletes jósága és a lélek halott állapota is kizárja. Petrus Lombardus Szent Ágostontól vett idézete (lásd Libri Quattuor Sententiarum, IV, d.9.c.1.1.) például világosan a communio létrejöttére, és nem az erre irányuló emberi aktusra vonatkozik, amikor így ír: "két módja van az Eucharisztia vételének: az egyik a szentségi, így veszik jók és rosszak egyaránt; és lelki értelemben: ezen a módon csak a jók veszik magukhoz".
[2] Aquinói Szent Tamás: STh., III, q. LXXX, 1, 2.
[3] Lásd Liguori Szent Alfonz, Visite al SS. Sacramento e a Maria Santissima.
[4] Szent Delanoue Johanna tanúskodott arról, hogy valahányszor lelki áldozást végzett, ugyanolyan kegyelmeket kapott vele, mint tényleges szentáldozáskor. Paula Maresca nővér, a nápolyi Sziénai Szent Katalin konvent alapítójának látomásában pedig a tényleges szentáldozás és a lelki áldozás egymás mellett tűnik fel két értékes edény képében: a tényleges szentáldozás arany, a lelki áldozás ezüst edényként. (lásd Liguori Szent Alfonz, Visite al SS. Sacramento e a Maria Santissima.)
[5] "Az Oltáriszentség méltó fölvevője a megigazult keresztény." (dogma); Tridenti Zsinat, XIII. sess., XI. c. Szent II. János Pál pápa emellett így ír erről az Ecclesia de Eucharistia enciklikájában (35. pont): „Az Eucharisztia ünneplése [...] nem lehet a communio kiindulópontja, sokkal inkább föltételezi annak meglétét, hogy megerősítse és tökéletessé tegye.
A Szentség kifejezi e közösségi köteléknek mind láthatatlan dimenzióját – mely Krisztusban a Szentlélek hatására összeköt az Atyával és egymással - [ezt szünteti meg a halálos bűn - KV szerk.], mind látható dimenzióját, amiből az Apostolok tanításában [ez nincs meg más hitű személyekkel - KV szerk.], a szentségekben [ez nincs meg pl. újraházasodott elvált személyekkel - KV szerk.] és a hierarchikus rendben való communio [ez nincs meg pl. más keresztény felekezetek tagjaival - KV szerk.] következik.
Az egyházi communio láthatatlan és látható elemei közti bensőséges kapcsolat alapvető az Egyház mint az üdvösség szentsége számára. Csak ilyen összefüggésben valósul meg az Eucharisztia törvényes ünneplése és a benne való igaz részesedés. Ebből fakad az Eucharisztia alapvető követelménye, hogy közösségben, pontosabban annak teljesen ép kötelékeiben ünnepeljék.”
[6] XVI. Benedek pápa így ír erről a Sacramentum Caritatis apostoli buzdításában (55. pont): „A szentmisén való részvétel akkor is szükséges, érvényes, tartalmas és gyümölcsöző, ha valaki nem járulhat szentáldozáshoz. Ilyen körülmények között jó ápolni a Krisztussal való teljes egyesülés vágyát, például a lelki áldozás gyakorlásával.”
[7] Keresztes Szent Ágota azt állította, hogy ő naponta kétszázszor végez lelki áldozást. (lásd Liguori Szent Alfonz, Visite al SS. Sacramento e a Maria Santissima.)
[8] Fáber Szent Péter arról tanúskodott, hogy a tényleges szentáldozás megfelelő végzéséhez is kiemelt fontosságú a lelki áldozás gyakorlása. Liguori Szent Alfonz szerint érdemes lelki áldozást végezni minden alkalommal, amikor egy templomban meglátogatjuk a Legméltóságosabb Oltáriszentséget, és minden egyes szentmise alatt is. Ugyanő ajánlja a szentmisék előtt és után végzett külön lelki áldozást is. Szent Delanoue Johanna szerint a lelki áldozást végezhetjük egymagunkban, böjtölés és külön engedély nélkül, akár minden órában. (lásd Liguori Szent Alfonz, Visite al SS. Sacramento e a Maria Santissima.)
A lelki áldozást Szent II. János Pál pápa is ajánlja az Ecclesia de Eucharistia enciklikájában (34. pont), idézve Avilai Szent Terézt: „Nagyon jó állandóan éleszteni a lélekben az Eucharisztia iránti vágyat. Ebből született a lelki áldozás gyakorlata, mely századok óta közismert az Egyházban, és a lelkiélet szent mesterei ajánlják. Jézusról nevezett Szent Teréz írta: „Amikor nem áldoztok és nem vesztek részt szentmisén, megáldozhattok lelkileg, ami nagyon hasznos... Így nagyon megerősödik bennetek a mi Urunk szeretete.” (A tökéletesség útja, 35. f.)
További példák még ITT.
[9] Lásd: Hittani Kongregáció, Levél a Katolikus Egyház Püspökeinek az Eucharisztia kiszolgáltatásának bizonyos kérdéseiről, III/4, AAS 75 (1983) 1007.
Kép: Raffaelo Sanzio, Disputa del Sacramento
„Jézusom!
Hiszem, hogy jelen vagy a legméltóságosabb Oltáriszentségben.
Mindennél jobban szeretlek, és vágyom rá, hogy a lelkembe fogadhassalak.
Mivel most nem tudlak szentségi módon magamhoz venni, jöjj legalább lelki módon a szívembe!
Magamhoz ölellek, mintha már ott lennél, és teljesen egyesítem magamat Veled.
Ne engedd, hogy elszakadjak Tőled!”
Hiszem, hogy jelen vagy a legméltóságosabb Oltáriszentségben.
Mindennél jobban szeretlek, és vágyom rá, hogy a lelkembe fogadhassalak.
Mivel most nem tudlak szentségi módon magamhoz venni, jöjj legalább lelki módon a szívembe!
Magamhoz ölellek, mintha már ott lennél, és teljesen egyesítem magamat Veled.
Ne engedd, hogy elszakadjak Tőled!”
Vagy rövidebb formában [3]:
„Hiszek Benned, Jézus, az Oltáriszentségben. Szeretlek és vágyom Rád. Jöjj a szívembe! Magamhoz ölellek, ne hagyj el többé engem!”
A lelki áldozás a hatásaiban a személyes felkészültségnek megfelelően (ex opere operantis) közli a Krisztussal való találkozásnak azokat a kegyelmeit, amiket a tényleges áldozás közvetlenül és biztosan (ex opere operato) közöl [4].
A halálos bűn állapota kizárja, hogy a lelki áldozásban megtörténjen az egyesülés (communio) Krisztussal [5]. A lelki áldozás ilyenkor megszentelő kegyelmet nem közvetít, megadhatja viszont a Krisztussal való találkozásnak azt a segítő kegyelmét, ami a halálos bűn állapotából való kilépéshez segíthet hozzá.
A méltatlanul (halálos bűn állapotában vagy szentségi böjt nélkül) végzett lelki áldozás nem valósít meg szentségtörést. Lelki áldozást azok is végezhetnek, akik a szentmisén nem járulhatnak szentáldozáshoz, vagy akik el vannak tiltva a gyónástól és szentáldozástól (pl. rendezetlen együttélésben lévők) [6].
Lelki áldozás napjában többször is végezhető, akkor is, ha valaki képtelen szentáldozáshoz jutni, de akkor is, ha ténylegesen meg tudott áldozni [7]. A lelki élet szent mesterei minden hívőnek ajánlják [8].
A lelki áldozás a tényleges szentáldozást nem válthatja ki. Csak lelki áldozást az végezhet, akit külső körülmények akadályoznak abban, hogy tényleges szentáldozást végezzen [9].
Hivatkozások, lábjegyzetek:
[1] Tridenti Zsinat, Határozat a legszentebb Oltáriszentségről, XIII. sess., VIII. c. (DS 1648). Fontos itt megjegyezni, hogy időnként fogalomzavar mutatkozik a "lelki áldozást" értelmezni próbálók között, ahogy erre például Paul Jerome Keller OP atya „A lelki áldozás mindenkié?” című dolgozata is rámutat.
Az áldozás módjainak, és köztük a lelki áldozás tárgyalásakor az Egyház tanítóhivatala következetesen az eucharisztikus communio létrejöttére irányuló (emberi) aktust érti az "áldozás" szó alatt, és nem pedig e communio tényleges létrejöttének (isteni) aktusát.
Míg az előző méltatlanul és akár még szentségtörő módon is megvalósulhat, utóbbi megvalósulását Isten tökéletes jósága és a lélek halott állapota is kizárja. Petrus Lombardus Szent Ágostontól vett idézete (lásd Libri Quattuor Sententiarum, IV, d.9.c.1.1.) például világosan a communio létrejöttére, és nem az erre irányuló emberi aktusra vonatkozik, amikor így ír: "két módja van az Eucharisztia vételének: az egyik a szentségi, így veszik jók és rosszak egyaránt; és lelki értelemben: ezen a módon csak a jók veszik magukhoz".
[2] Aquinói Szent Tamás: STh., III, q. LXXX, 1, 2.
[3] Lásd Liguori Szent Alfonz, Visite al SS. Sacramento e a Maria Santissima.
[4] Szent Delanoue Johanna tanúskodott arról, hogy valahányszor lelki áldozást végzett, ugyanolyan kegyelmeket kapott vele, mint tényleges szentáldozáskor. Paula Maresca nővér, a nápolyi Sziénai Szent Katalin konvent alapítójának látomásában pedig a tényleges szentáldozás és a lelki áldozás egymás mellett tűnik fel két értékes edény képében: a tényleges szentáldozás arany, a lelki áldozás ezüst edényként. (lásd Liguori Szent Alfonz, Visite al SS. Sacramento e a Maria Santissima.)
[5] "Az Oltáriszentség méltó fölvevője a megigazult keresztény." (dogma); Tridenti Zsinat, XIII. sess., XI. c. Szent II. János Pál pápa emellett így ír erről az Ecclesia de Eucharistia enciklikájában (35. pont): „Az Eucharisztia ünneplése [...] nem lehet a communio kiindulópontja, sokkal inkább föltételezi annak meglétét, hogy megerősítse és tökéletessé tegye.
A Szentség kifejezi e közösségi köteléknek mind láthatatlan dimenzióját – mely Krisztusban a Szentlélek hatására összeköt az Atyával és egymással - [ezt szünteti meg a halálos bűn - KV szerk.], mind látható dimenzióját, amiből az Apostolok tanításában [ez nincs meg más hitű személyekkel - KV szerk.], a szentségekben [ez nincs meg pl. újraházasodott elvált személyekkel - KV szerk.] és a hierarchikus rendben való communio [ez nincs meg pl. más keresztény felekezetek tagjaival - KV szerk.] következik.
Az egyházi communio láthatatlan és látható elemei közti bensőséges kapcsolat alapvető az Egyház mint az üdvösség szentsége számára. Csak ilyen összefüggésben valósul meg az Eucharisztia törvényes ünneplése és a benne való igaz részesedés. Ebből fakad az Eucharisztia alapvető követelménye, hogy közösségben, pontosabban annak teljesen ép kötelékeiben ünnepeljék.”
[6] XVI. Benedek pápa így ír erről a Sacramentum Caritatis apostoli buzdításában (55. pont): „A szentmisén való részvétel akkor is szükséges, érvényes, tartalmas és gyümölcsöző, ha valaki nem járulhat szentáldozáshoz. Ilyen körülmények között jó ápolni a Krisztussal való teljes egyesülés vágyát, például a lelki áldozás gyakorlásával.”
[7] Keresztes Szent Ágota azt állította, hogy ő naponta kétszázszor végez lelki áldozást. (lásd Liguori Szent Alfonz, Visite al SS. Sacramento e a Maria Santissima.)
[8] Fáber Szent Péter arról tanúskodott, hogy a tényleges szentáldozás megfelelő végzéséhez is kiemelt fontosságú a lelki áldozás gyakorlása. Liguori Szent Alfonz szerint érdemes lelki áldozást végezni minden alkalommal, amikor egy templomban meglátogatjuk a Legméltóságosabb Oltáriszentséget, és minden egyes szentmise alatt is. Ugyanő ajánlja a szentmisék előtt és után végzett külön lelki áldozást is. Szent Delanoue Johanna szerint a lelki áldozást végezhetjük egymagunkban, böjtölés és külön engedély nélkül, akár minden órában. (lásd Liguori Szent Alfonz, Visite al SS. Sacramento e a Maria Santissima.)
A lelki áldozást Szent II. János Pál pápa is ajánlja az Ecclesia de Eucharistia enciklikájában (34. pont), idézve Avilai Szent Terézt: „Nagyon jó állandóan éleszteni a lélekben az Eucharisztia iránti vágyat. Ebből született a lelki áldozás gyakorlata, mely századok óta közismert az Egyházban, és a lelkiélet szent mesterei ajánlják. Jézusról nevezett Szent Teréz írta: „Amikor nem áldoztok és nem vesztek részt szentmisén, megáldozhattok lelkileg, ami nagyon hasznos... Így nagyon megerősödik bennetek a mi Urunk szeretete.” (A tökéletesség útja, 35. f.)
További példák még ITT.
[9] Lásd: Hittani Kongregáció, Levél a Katolikus Egyház Püspökeinek az Eucharisztia kiszolgáltatásának bizonyos kérdéseiről, III/4, AAS 75 (1983) 1007.
forrás: katolikusvalasz.blog.hu/2018/05/28/
