101 éve szentelték pappá Márton Áront
Már a középiskolában papnak készült, ezért az érettségi előtti tanévre a gyulafehérvári Mailáth Gimnáziumba, kisszemináriumba ment. Érettségi vizsgája után azonban, 1915-ben azonnal katonának vitték az első világháború frontjaira, ahol háromszor sebesült golyótól.
A székelyek szentje: Márton Áron
1896. augusztus 28. †1980. szeptember 29.
1924. július 6-án szentelte pappá Mailáth püspök Márton Áront
Nem volt „örömkatona” papként az erőszakmentesség apostola lett. A háború poklában megkérdőjeleződött benne a papi hivatás gondolata, másfél évig, 1920 szeptemberéig otthon volt Csíkszentdomokoson, a családi gazdaságban dolgozott, feljegyezték róla, hogy első kaszás volt.
Tavasztól őszig nehéz munkát végzett, ősztől tavaszig azonban élte a háborúviselt legények céltalan életét. 1920 szeptemberében efölött elgondolkodva, újra felébredt benne a papi hivatás gondolata, és levelet írt Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspöknek, hogy felvenné-e őt papnövendékei közé. A püspök azonnal válaszolt: „Tárt karokkal várlak édes fiam!”
Az egyházmegyei hittudományi főiskolák akkor négy évesek voltak, ezt elvégezve, 1924. július 6-án szentelte pappá Mailáth püspök Márton Áront. Papságának állomásait hosszú lenne itt leírni, a legkülönbözőbb területeken kifogástalanul állta meg a helyét. Ezért történhetett, hogy XI. Pius pápa 1938. december 24-én a 42 éves, és papságának 15. évében járó Márton Áront nevezte ki az erdélyi katolikusok püspökévé, hogy az elkövetkező, irgalmatlanul nehéz 42 évben, 84 éves koráig, még sok más vallású és más világnézetű ember számára is ő legyen az útjelző fény.
Márton Áron szellemtörténeti jelentőségű, briliáns elme volt, hatalmas szellemi hagyatékot örököltünk tőle. Gondolkodása, eszméi – az életrajzi nagymonográfia után – szintén nagy monográfiába rendezhetők, ami nem marad el. A papság mibenléte, a pap feladata ebben önálló fejezet. Márton Áron pappá szentelésének 100. évfordulóján, ha csak néhány vázlatpontban is, de fel kell idézni azt, amit a papságról vallott:
Van egy bizonyos klerikalizmushoz szokott, hagyományos katolikus vélemény, ami szerint mintha a pap szava Isten szava lenne, és a pap fölötte állna azoknak, akik nem papok. Márton Áron nem igazolja ezt! Vallotta, hogy „ha sokan gyűlölettel fordulnak Krisztus ellen, azért van, mert gyűlöletes a kép, melyet a papok mutatnak Róla.”
Márton Áron azért viselt 6 év nehéz börtönt – olyan börtönben ahol sokan meghaltak, papok is és püspökök is -, és azért viselt ezután még 10 év kényszerlakhelyet is, mert nem volt hajlandó az egyházat az egyházellenes hatalom elvárásaihoz igazítani.
Miután 1955-ben kijött a börtönből, a gyulafehérvári teológia tanárainak mondta, hogy az egyháznak az a feladata, „hogy papjait minden idegen befolyástól függetlenül nevelhesse a saját elvei szerint”. Márton Áron azt vallotta, hogy „a pap alter-Krisztus. A papnak Krisztust kell a világban bemutatnia”.
Elfogadhatatlannak tartotta a jóléti papságot, kiváltképp, ha a nép szegénységben él. 1956-ban mondta: „Az Úr Jézus Krisztus azt akarja, hogy ti csupasz kézzel, bot nélkül, egy szál ruhában menjetek az ellenséggel szembe.” Ebben a pap autonómiáját látta, mert a szegénységet, a nép sorsát vállaló papot nem lehet megvásárolni.
A teológia tanárainak mondta 1958-ban: „Neveljenek olyan papokat, akiknek vallásossága felülmúlja a lelkileg jóllakott, önigazult és önelégült írástudók és farizeusok vallásosságát. A keneteskedő, szemforgató, a jámborságot mímelő papok csak rombolnak maguk körül, és rontják Krisztus egyházának és a papságnak a hitelét. Olyan papokat neveljenek, akiknek ambíciója nem a törvény teljesítése, hanem az, ami azon túl van.”
A papságot nem elkülönült társadalmi osztálynak tartotta, mert együtt látta a néppel, a világi hívő közösséggel. Ha a pap középszerű, akkor az a közösség is középszerű lesz, melynek élén áll. „Nem elég, ha a keresztények csak ímmel-ámmal keresztények; még kevésbé megengedhető, hogy a papok csak úgy-ahogy legyenek papok, hivatalnoki kötelességtudattal (…) Ma minden keresztényt, de elsősorban a papokat olyanféle apostoli lelkesedés kell hogy áthassa, mint az első keresztényeket, és olyasféle lobogó, minden felégető hivatásszeretet, mit a szenteket.”
Kényszerlakhelye idején, 1965-ben beszélt arról, hogy a megváltozott világhoz alkalmazkodni kell, ki kell terjeszteni a lelkipásztori munka területeit. Megfogalmazta a modernség és a Krisztushoz való hűség összefüggését: „Legyetek tehát modern lelkipásztorok. Ismerjétek meg a mai ember problémáit, lelki szegénységét, erkölcsi veszélyeit, földies gondolkodását, természetfölötti érzéketlenségét.
Legyetek modernek olyan értelemben is, hogy vágjatok új csapásokat, kezdeményezzetek új módszereket a lelkipásztorkodásban, de ne feledjétek, hogyha az új út nem az oltártól, nem a gyóntatószéktől és nem az imazsámolytól indul el és nem oda tér vissza, akkor nem Krisztus útján jártok.”
Márton Áronra jellemző volt az a lelkipásztori bölcsesség, amivel megtalálta az utat mindenki szívéhez, amihez ismerni kell a legkülönfélébb helyzetben élő emberek nyelvezetét – ami itt nem az anyanyelvet jelenti a kisebbségben élő pap számára. A nyelvezet a ráhangolódás képessége, amivel megtalálja a földművest, a gyári munkást, a bányászt, az értelmiségit, a fiatalt, az öreget, a székely tömb biztonságában élőt és a szórványban élő embert is. Márton Áron nem volt személyválogató, neki nem voltak kedvenc társadalmi csoportjai.
Márton Áron nem volt klerikális gondolkodású. Tudta, hogy az életküzdelem első vonalában a világi hívők állnak, akik családot tartanak el, meg kell felelniük a munkahelyen, és közben Krisztus követőiként, látható jelként élnek. A pap nem lehet kivételezett. Ezt mondta 1972-ben: „A külső klerikalizmus, az Egyház túlzott befolyása a politikai életre visszafejlődött; s szűnőfélben van a belső klerikalizmus is, a klerikusok gyámkodása a laikusok fölött.” Márton Áron fiatal papként és öreg püspökként is tudta, hogy a világi hívőnek is apostoli küldetése van.
Istenünk!
Te ÁRON püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen.
Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító JEL legyen mindannyiunk számára.
A székelyek szentje: Márton Áron
1896. augusztus 28. †1980. szeptember 29.
1924. július 6-án szentelte pappá Mailáth püspök Márton Áront
Tavasztól őszig nehéz munkát végzett, ősztől tavaszig azonban élte a háborúviselt legények céltalan életét. 1920 szeptemberében efölött elgondolkodva, újra felébredt benne a papi hivatás gondolata, és levelet írt Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspöknek, hogy felvenné-e őt papnövendékei közé. A püspök azonnal válaszolt: „Tárt karokkal várlak édes fiam!”
Az egyházmegyei hittudományi főiskolák akkor négy évesek voltak, ezt elvégezve, 1924. július 6-án szentelte pappá Mailáth püspök Márton Áront. Papságának állomásait hosszú lenne itt leírni, a legkülönbözőbb területeken kifogástalanul állta meg a helyét. Ezért történhetett, hogy XI. Pius pápa 1938. december 24-én a 42 éves, és papságának 15. évében járó Márton Áront nevezte ki az erdélyi katolikusok püspökévé, hogy az elkövetkező, irgalmatlanul nehéz 42 évben, 84 éves koráig, még sok más vallású és más világnézetű ember számára is ő legyen az útjelző fény.
Márton Áron szellemtörténeti jelentőségű, briliáns elme volt, hatalmas szellemi hagyatékot örököltünk tőle. Gondolkodása, eszméi – az életrajzi nagymonográfia után – szintén nagy monográfiába rendezhetők, ami nem marad el. A papság mibenléte, a pap feladata ebben önálló fejezet. Márton Áron pappá szentelésének 100. évfordulóján, ha csak néhány vázlatpontban is, de fel kell idézni azt, amit a papságról vallott:
Van egy bizonyos klerikalizmushoz szokott, hagyományos katolikus vélemény, ami szerint mintha a pap szava Isten szava lenne, és a pap fölötte állna azoknak, akik nem papok. Márton Áron nem igazolja ezt! Vallotta, hogy „ha sokan gyűlölettel fordulnak Krisztus ellen, azért van, mert gyűlöletes a kép, melyet a papok mutatnak Róla.”
Márton Áron azért viselt 6 év nehéz börtönt – olyan börtönben ahol sokan meghaltak, papok is és püspökök is -, és azért viselt ezután még 10 év kényszerlakhelyet is, mert nem volt hajlandó az egyházat az egyházellenes hatalom elvárásaihoz igazítani. Miután 1955-ben kijött a börtönből, a gyulafehérvári teológia tanárainak mondta, hogy az egyháznak az a feladata, „hogy papjait minden idegen befolyástól függetlenül nevelhesse a saját elvei szerint”. Márton Áron azt vallotta, hogy „a pap alter-Krisztus. A papnak Krisztust kell a világban bemutatnia”.
Elfogadhatatlannak tartotta a jóléti papságot, kiváltképp, ha a nép szegénységben él. 1956-ban mondta: „Az Úr Jézus Krisztus azt akarja, hogy ti csupasz kézzel, bot nélkül, egy szál ruhában menjetek az ellenséggel szembe.” Ebben a pap autonómiáját látta, mert a szegénységet, a nép sorsát vállaló papot nem lehet megvásárolni.
A teológia tanárainak mondta 1958-ban: „Neveljenek olyan papokat, akiknek vallásossága felülmúlja a lelkileg jóllakott, önigazult és önelégült írástudók és farizeusok vallásosságát. A keneteskedő, szemforgató, a jámborságot mímelő papok csak rombolnak maguk körül, és rontják Krisztus egyházának és a papságnak a hitelét. Olyan papokat neveljenek, akiknek ambíciója nem a törvény teljesítése, hanem az, ami azon túl van.”
A papságot nem elkülönült társadalmi osztálynak tartotta, mert együtt látta a néppel, a világi hívő közösséggel. Ha a pap középszerű, akkor az a közösség is középszerű lesz, melynek élén áll. „Nem elég, ha a keresztények csak ímmel-ámmal keresztények; még kevésbé megengedhető, hogy a papok csak úgy-ahogy legyenek papok, hivatalnoki kötelességtudattal (…) Ma minden keresztényt, de elsősorban a papokat olyanféle apostoli lelkesedés kell hogy áthassa, mint az első keresztényeket, és olyasféle lobogó, minden felégető hivatásszeretet, mit a szenteket.”
Kényszerlakhelye idején, 1965-ben beszélt arról, hogy a megváltozott világhoz alkalmazkodni kell, ki kell terjeszteni a lelkipásztori munka területeit. Megfogalmazta a modernség és a Krisztushoz való hűség összefüggését: „Legyetek tehát modern lelkipásztorok. Ismerjétek meg a mai ember problémáit, lelki szegénységét, erkölcsi veszélyeit, földies gondolkodását, természetfölötti érzéketlenségét.
Legyetek modernek olyan értelemben is, hogy vágjatok új csapásokat, kezdeményezzetek új módszereket a lelkipásztorkodásban, de ne feledjétek, hogyha az új út nem az oltártól, nem a gyóntatószéktől és nem az imazsámolytól indul el és nem oda tér vissza, akkor nem Krisztus útján jártok.”
Márton Áronra jellemző volt az a lelkipásztori bölcsesség, amivel megtalálta az utat mindenki szívéhez, amihez ismerni kell a legkülönfélébb helyzetben élő emberek nyelvezetét – ami itt nem az anyanyelvet jelenti a kisebbségben élő pap számára. A nyelvezet a ráhangolódás képessége, amivel megtalálja a földművest, a gyári munkást, a bányászt, az értelmiségit, a fiatalt, az öreget, a székely tömb biztonságában élőt és a szórványban élő embert is. Márton Áron nem volt személyválogató, neki nem voltak kedvenc társadalmi csoportjai.
Márton Áron nem volt klerikális gondolkodású. Tudta, hogy az életküzdelem első vonalában a világi hívők állnak, akik családot tartanak el, meg kell felelniük a munkahelyen, és közben Krisztus követőiként, látható jelként élnek. A pap nem lehet kivételezett. Ezt mondta 1972-ben: „A külső klerikalizmus, az Egyház túlzott befolyása a politikai életre visszafejlődött; s szűnőfélben van a belső klerikalizmus is, a klerikusok gyámkodása a laikusok fölött.” Márton Áron fiatal papként és öreg püspökként is tudta, hogy a világi hívőnek is apostoli küldetése van.
Istenünk!
Te ÁRON püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen.
Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító JEL legyen mindannyiunk számára.
Amen
közzétéve: 2024. július 6.
szerző: Virt László
forrás: zarandok.ma/100-eve-szenteltek-pappa-marton-aront/
szerző: Virt László
forrás: zarandok.ma/100-eve-szenteltek-pappa-marton-aront/
