Lelkiségi mozgalmak, melyek rombolják az Egyházat
1. rész

Mottó:

„Szívből elfogadom a hittanítást, amely ugyanazzal az értelemmel s mindenkor ugyanazzal a jelentéssel hagyományozódott reánk az apostoloktól az egyházatyák által. Teljességgel elvetem ezért a dogmák fejlődésének eretnek gondolatát, miszerint a dogmák jelentése változik és különbözik attól, amit az egyház korábban hirdetett.

A szent dogmáknak örökre meg kell őrizniük azt a jelentést, amit az Anyaszentegyház valaha tanított, s attól soha sem térhet el egy mélyebb betekintés nevében vagy örve alatt... Ha valaki azt állítaná, hogy a tudományos haladásra való tekintettel valaha lehetséges lesz az egyház dogmáit attól eltérően értelmezni, ahogyan azt az egyház értelmezte és értelmezi, kiátkozás sújtsa!”

Első olvasásra talán lesznek, akik megbotránkozhatnak, mert a lelkiségi mozgalmakról kimerem jelenteni, hogy rombolják az Egyházat. Miért is? Ez az írás, amely saját és mások személyes tapasztalatai alapján keletkezett, arra hivatott, hogy bemutassa a lelkiségi mozgalmak veszélyes voltát.


Napjainkban már több tucat ilyen mozgalom létezik, éppen ezért a legismertebbeket veszem elemzésre, de ugyanakkor látható lesz, hogy lényegében ugyanazok a létrehívó és éltető alkotórészek mindegyik lelkiségi mozgalomban. Ezen írás első részében a legismertebb mozgalmak közül öt kerül bemutatásra, a második részben pedig az Egyház klasszikus állapotát hasonlítom össze a mai lelkiségi mozgalmakkal. Természetesen csak az egyes mozgalmak sajátosságát mutatom be, valamint egyes műveket összesítve mutatok be, ugyanis túl hosszúra nyúlna ez a írás.

Mi az, ami miatt fontosnak tartom, hogy mindezt megtegyem? Noha én már a II. Vatikáni Zsinat után születtem, hamar sikerült felismernem, hogy az Egyház nem ezzel a zsinattal született meg. Hamar gyanússá váltak számomra a szlogenné vált mondások: „Itt van a II. Vatikáni Zsinat! Új evangelizáció! Egyszerű lett minden! Ökumenizmus, vallásszabadság, testvériség! A zsinatot kell követni! A Tridenti Zsinat csak megkötözte az Egyházat, végre eljött a II. Vatikáni Zsinat, amely új tavaszt hozott!”, és hasonlók. Mindez felébresztette bennem a gyanút, hogy miért beszélnek sokan a Szent Hagyományról (Szent Tradició) úgy, mintha az idejétmúlttá vált volna. A Szent Tradícióban élve látom, hogy a II. Vatikáni Zsinatot védő beszédek egytől-egyig hazugságok. A lelkiségi mozgalmak bemutatásakor kiderül, hogy miért.


Ebben a írásban a következő mozgalmak kerülnek elemzésre:
  • Fokolare Mozgalom;
  • Neokatekumenális Út;
  • Cursillo;
  • COR-hétvége;
  • Karizmatikus Megújulás.

1. rész
A lelkiségi mozgalmak tulajdonságai

Fokolare Mozgalom (Movimento di Focolari)

Ezt a közösséget Chiara Lubich indította el a II. Világháború idején. Alapgondolata: Mindenkit szeretni. Hiszen Isten maga a Szeretet.
Ez összefüggésbe hozható a Jézus Szentséges Szívének Litániájának egyik fohászával: „Jézus Szíve, a szeretet lángoló tűzhelye”. Maga a „focolare” szó tűzhelyet jelent. A világon minden országban jelen van ez a mozgalom. Első ránézésre szépnek tűnik minden: Az Atya mindenkit egyformán szeret; katolikusokat, protestánsokat, zsidókat, mohamedánokat, hindukat, buddhistákat, stb.


A Fokolare mozgalom jelszava: „Legyenek mindnyájan egyek!” [Jn 17:21] Ezzel így önmagában nincs is probléma. A gond ott kezdődik, hogy Jézus nemcsak arról tanított minket, hogy „szeressük egymást, gyerekek!”, hanem bizony ezekről is:
  • Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban. [Mk 11:5]
  • Térjetek meg, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára. [ApCsel 2:38]
  • Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. [Jn 14:6]
  • Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül. Aki nem hisz, elkárhozik. [Mk 16:16]
  • Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják. [Jn 15:18]
  • Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot. [1 Kor 9:16]

Az az érzésem, a Fokoláre által megcélzott egység nem egészen az, amit az Újszövetségből ismerünk. Ebben a másfajta egységben az Atya szeretett gyermekei közt vannak keresztények, mohamedánok, stb, megszűnik a misszió, szemérmesen elhallgatják, hogy nincs más útja az üdvösségnek, mint Jézus, és egy egyházat akart Jézus, a Katolikus Egyházat, és az egységre való törekvés azt jelenti a katolikus tanítás szerint, hogy törekszünk a teljes egységre az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházban. Nem helyettesítheti ezt a „legyünk jók egymáshoz, szeressük egymást” hirdetése. Ugyancsak eltűnni látszanak a Fokoláre ideológiájában az utalások az utolsó idők gyötrelmeire:

„Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen benneteket. Sokan jönnek majd a nevemben, s azt mondják magukról, én vagyok a Krisztus, és sokakat megtévesztenek. Háborúkról fogtok majd hallani, s háborús hírek fognak keringeni. Vigyázzatok, ne kerítsen hatalmába benneteket a félelem, ezeknek be kell következniük, de ez még nem a vég. Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Éhínség, ragály üti fel a fejét, és a föld megrendül itt is, ott is. De ez még csak a kezdete a gyötrelmeknek. Szorongattatásban lesz részetek, megölnek benneteket, s a nevemért minden nemzet gyűlölni fog titeket. Sokan eltántorodnak hitüktől, elárulják és gyűlölik majd egymást. Számos hamis próféta fellép, és sokakat tévedésbe ejtenek. A gonoszság megsokasodása miatt sokakban kihűl a szeretet, de aki mindvégig kitart, az üdvözül.” [Mt 24:4]

Ehelyett túlságosan nagy hangsúlyt kapnak New Age-dzsel rokon gondolatok, az állandó utalás az egyesült világra, az egyetemes testvériségre. A Fokoláre úgymond szegletköve Jézus egységre utaló szavainak idézése. Honlapján 39-szer szerepel ez a felhívás: „Legyenek mindnyájan egyek!” [Jn 17:21]. Ezen az egy evangéliumi idézeten hónapokig töprengtem, míg rájöttem, hol sántít az idézés. A Fokoláre (és amíg élt, Chiara Lubich) Jézusnak ezen szavaival igazolta törekvését az egységre. Amely egység a hívők és hitetlenek egysége, és amely egységben elsikkad a tanúságtétel Jézusról, az egyetlen útról, hiszen az Atya egyformán szeret bennünket.


De nézzük csak meg, hogyan is szólnak pontosan Jézus szavai: „De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”. [Jn 17:20]

Vagyis: Legyenek egyek mindnyájan, akik az apostolok szavára hinni fognak Jézusban (azaz a keresztények). Így már rögtön más értelme van az egységnek, mint ahogyan a Fokoláre azt hirdeti. Azaz a Fokoláre egy hamis egységre való törekvés igazolásául hoz fel egy jelentésében meghamisított Szentírás idézetet. Így már az is érthető, miért van beállítva a Szent Tradíció negatívan. Érdemes elolvasni a következő könyveket, ahol ez minden oldalon megjelenik. Chiara Lubich: Új úton; A call to Love (Egy meghívás a Szeretetre).

További jellegzetessége ennek a mozgalomnak a következő szavak ismételgetése: „Új, megújulni, új úton, testvériség, egység, párbeszéd”. Feltűnő, hogy VI. Pál és II. János Pál pápák idején „valahogy” gyorsan terjedni kezdett. Bizonyára sokak számára ismerős a mondás: „Similis simile gaudet”. (Hasonló a hasonlónak örül.) Minden embert és csoportot, akik a II. Vatikáni Zsinat szellemiségével egyetértenek, támogatni kell.


A liturgiára jellemző a Novus Ordo gyakorlata. Egyszer meghívtak egy fokoláros összejövetelre. Eleinte tartózkodtam ettől, majd úgy döntöttem, megnézem, mi is az. Noha nagyon fiatal voltam akkor, valahogy mégis hiányzott belőlem az a modern fiatalos lelkesedés. Sohasem voltam támogatója a tapsolásnak, táncnak, a magamutogatásnak, a színészkedésnek, ehelyett inkább a csend, az összeszedettség felé irányultam. Azon a bizonyos találkozón, amelyre elmentem, próbáltak rávenni, hogy tegyem azt, amit a többiek, én „kilógtam” a sorból.

Emlékszem arra a liturgikus visszaélésre, amikor egy fokoláros pap csak egy stólát vett fel a pólóra és rövid nadrágot viselt, egy asztalhoz leült és úgy olvasta a Novus Ordo misét. Beigazolódott a gyanúm: nemcsak írásokban, hanem a liturgiában is elutasítják a Tradíciót. Amikor pedig egy másik atyával beszélgettem a klasszikus liturgiáról, megdöbbentő választ adott: „Nem a liturgia a legfontosabb.” Arra a kérdésemre, hogy: „Akkor mi a legfontosabb?”, nem kaptam más választ, mint hallgatást. Ez elég lényegre törő, nem sok a tisztázatlan pont benne. Vagyis: semmi.

Ezek után már az is érthető, ahogyan stadionokban celebrálják a Novus Ordo misét, valamint csak modern zenéket játszanak. Nem ismerek és nem találkoztam még olyan fokoláros pappal, aki a Szent Tradícióban élne. A választ már nem nehéz kitalálni, hogy miért.


Olyan eretnekségektől hemzsegő énekeket lehet hallani, amelyek egyenesen borzalmasak. Gyakorlatilag összefoglalják az összes eretnekséget, ami csak létezik. Csak egy idézet az egyik énekükből:
  • „Megszabadítottál, kenyeret, s bort adtál; tested és véred táplál, hűséged éltet.”
  • Vagy egy másik: „Kenyered és borod táplál engem...”
Azt persze tudni kell, hogy Jézus saját magát adta nekünk a Legméltóságosabb Oltáriszentségben, nem pedig kenyeret és bort. Az Oltáriszentség alapításakor ezt mondta az Úr Jézus: „Ez az én testem”. Illetve: „Ez az én vérem kelyhe...” Valahogy az idézett énekben nincs jelen a teológiai igazság. Egyenesen visszhangzik a Novus Ordo felajánlási imája: „Áldott vagy Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret. Felajánljuk néked, mint a föld termését, és az emberi munka gyümölcsét, ebből lesz számunkra az élet kenyere.” Illetve: „Áldott vagy Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a bort. Felajánljuk néked, mint a szőlőtő termését, és az emberi munka gyümölcsét, ebből lesz számunkra a lélek itala.”

Hogyan is hangzik ezzel kapcsolatban az Egyház tanítása? „Ha valaki azt mondja, Krisztus az Eucharisztiában csak lelkileg élvezve van jelen és nem szentségileg és valóságosan is: anathema sit ... legyen kiközösítve.” [Tridenti Zsinat 13.Can.8.]
Egy másik kijelentés: „Ha valaki azt mondja, hogy a szentmiseáldozat csak a dicsőítés vagy a hála áldozata vagy csupán egy a keresztáldozatra való emlékezés, nem pedig engesztelő áldozat: anathema sit … legyen kiközösítve” [Tridenti Zsinat 22. Can. 3.]
Azonnal szembetűnik a Fokolare Mozgalom antikatolikus mivolta. Ez már elegendő bizonyíték ahhoz, hogy kijelenthessük: ez a mozgalom meglehetősen veszélyt jelent az Egyházra.


Neokatekumenális Út

Számos írás, könyv látott napvilágot ezen mozgalom bemutatásáról, éppen ezért a részletes bemutatástól most eltekintek, hiszen túl nyúlna ezen írás keretein. Ez a csoport, amely eretnek tanításai miatt szektának minősül, Kiko Argüello és Carmen Hernandez ötlete alapján született meg. Ez a két alapító egy katekizmust írt, amelyet a csoport katekétái használnak. Nem kell részletesen bemutatnom, hogy az alapítók által írt katekizmus tele van régi és új eretnekségekkel, amelyek sokszor ellent mondanak egymásnak és önmaguknak, nem beszélve az Egyház sok, öröktől fogva vallott tanításának. Persze, ez nem lephet meg minket igazán, és nem csak amiatt a fura csend miatt, ami körülveszi ezt a valódi szektát, hanem azért is, mert Az, Akinek kötelessége lenne őrködni a hitletétemény felett, és Aki annak egyedüli Őrzője (II. János Pál pápa), látszólagosan „jóváhagyta” ezt a mozgalmat.


Összefoglalva Kiko és Carmen eretnek tanításai a következők:
  • Istent nem bánthatja meg a bűn.
  • Az ember nem követhet el bűnt, mert hiányzik a szabadsága a rossznak való ellentmondásra.
  • Így az embert nem kötelezi semmiféle jóvátétel.
  • Az engesztelő áldozat nem keresztény gondolat, mert gyökerei a pogányságba nyúlnak.
  • Krisztus halála nem volt engesztelő áldozat.
  • Következésképpen Krisztus nem váltotta meg az embert.
  • Így az ember alapvetően továbbra is tévelyeg, és nem képes jót cselekedni, ui. a gonosz rabságában van.
  • Az üdvösséghez elég, ha az ember elismeri bűnösségét, és hisz a feltámadt Krisztus erejében.
  • Krisztus nem példakép az ember életvitelére.
  • Ezért szükségtelen megígérni jobbulást és törekedni arra.
  • Így az ember egyedül Isten irgalmában bízhat, amely mindenkit megment. Ezért a Kiko-féle teológia nem ismeri a tisztítótüzet és a kárhozatot.
  • A szentmise nem valódi áldozat, hanem csak közösségi lakoma, amely a feltámadt Krisztus üdvözítő erejét ünnepli.
  • A konszekrált kenyér nem változik át, nem lényegül át Krisztus Testévé és Vérévé, hanem csak jelképezi Krisztus lelki jelenlétét.
  • Mivel tagadja a szentmise áldozati jellegét és a transszubsztanciációt, tagadja a valóságos jelenlétet is, így értelmetlenné válik az imádás mozzanata is.
  • Az áldozati jelleg tagadása magával hozza a felszentelt papság tagadását, és egyedül Krisztus papságát ismeri el. Az eucharisztiát a hívők közössége ünnepli, hiszen mindannyian egyenlő módon, különbség nélkül részesülnek Krisztus papságából.
  • A felszentelt papság tagadása magával hozza a hierarchia tagadását is, ill. annak alapja, a papi rend szentségének tagadását.
  • Így az Egyház többé már nem hierarchikus és látható társaság.
  • Az Egyház nem más, mint az egyes hívők, akiket a Szentlélek ihlet, és akik a saját maguk által értelmezett
  • Szentírásból ismerik fel a követendő utat.
  • Az első századok karizmatikus Egyháza eltűnt, megszűnt, amikor a konstantini béke nyomán hierarchikus társasággá szerveződött.
  • A II. vatikáni zsinattal feltámadt Krisztus Egyháza, és Kiko lett ennek a feltámadt Egyháznak legnagyobb és legtekintélyesebb reformátora. Ez az Egyház végre a Szentlélek, a szabadság, a karizmák, az ökumenizmus Egyháza.
Az alapító, hóna alá csapott kereszttel

Megint előtűnik a II. Vatikáni Zsinat dicsőítése és a Szent Hagyomány, a Tradíció iránti utálat, nem beszélve az agyonismételgetett „szabadság, ökumenizmus” szlogenekről. Az már logikusan következik ezekből, hogy a nagy hittudósokat, hitvédőket (Szent Ágoston, Szent Jeromos és a többi nagy egyházatya; Aquinoi Szent Tamás) nem is említi Kiko. Ha mégis, akkor igyekszik nevetségessé tenni őket. Ha már II. Vatikáni Zsinat, akkor nyomában ott lohol a modernizmus minden lehetséges formája: Novus Ordo mise, gitáros énekek, tánc, liturgikus visszaélések sorozata, amely ellen néhány héttel ezelőtt vizsgálatot rendelt el Őszentsége XVI. Benedek pápa.

Szinte végeláthatatlan a sor, ezért igyekszem összefoglalóan bemutatni a főbb szabálytalanságokat, amelyekkel bárki találkozhat, ha megfigyeléseket végez ebben a szektás csoportban. Személyesen eddig nem volt lehetőségem megfigyeléseket végezni, azonban néhány videofájl-megosztó oldalon (például: YouTube), sikerült találnom rengeteg olyan felvételt, amelyekben a ceremóniájuk tisztán látható. Ezekből a videofilmekből mutatok be néhány jelenetet, ahol világosan láthatóak a liturgikus visszaélések.

Az alapítók II. János Pál pápával. A pápa mellett közvetlenül jobbra:
Kiko Argüello, előttük pedig Carmen Hernandez látható.

A „kántorok”: gitár, csörgő, lábbal és kézzel történő dobkísérettel. Érdemes
megfigyelni az „összeszedettség” látható jelét: ölbe tett kezek.

Az Ige liturgiája gitáros kísérettel. Még a novus ordo misében is olvasni, mondani kell a szentírási részleteket. Az összeszedettség hiánya: hátul, vagy ölben összetett kezek.

A felolvasás helyett gitárzenével kísérve éneklik az olvasmányt. A terem „liturgikus” kialakítása is jól látható.

„Összeszedett, elmélyült” imádság(?)

„Összeszedett, elmélyült” imádság(?)

„Oltárnak” nevezett asztal, rajta a zsidó jelképpel, a menora-val (7 ágú gyertyatartó). A feszület hiányzik, a dekoráció a liturgikus igénytelenség és tiszteletlenség megtestesítője.

Átváltoztatás énekelve, gitárkísérettel. Az „elmélyült” ima ismét megjelenik (ölbe tett, vagy lógatott kezek). Érdemes megfigyelni a hátteret. A ceremónia egy hittanteremben történik.

„Úrfelmutatás”. Ha egyáltalán létrejön a szentség, akkor a Legszentebbel történő bánásmód látható: markolva a Szent Testet, körbe mutogatva; az imádás hiánya: állnak és nem térdelnek.

A rituális tánc előtti pillanatok.

Rituális tánc.

Rituális tánc.

„Liturgikus” alkalomhoz illő öltözetben a „kántorok”.

Liturgiához „alkalmas” hely: tábla, szekrények, asztal, ülőhelyek színházszerű elrendezése, mind-mind azt mutatják, hogy itt már nem Jézus a lényeg, hanem a testvéries lakoma.

Ha valaki szeretne több felvételt látni, elegendő, ha a http://www.youtube.com oldal keresőjébe a következő kifejezések valamelyikét írja be:

Camino Neocathecumenal; Neocathecumenal way; Neocathecumenal way eucharistic celebration.

A sok felvétel gyakorlatilag variáció egy témára. Talán elegendő ennyi kép, hogy világosan látható legyen ennek a szektás csoportnak veszélyes mivolta.

Azt hiszem, a képek mindent elárulnak, így már nem szükséges még egyszer leírnom azt az állapotot, amely ebben a szektában uralkodik. A képeket látva olyan érzése támad az embernek, mintha egy mágikus szeánszon, vagy woodoo-ceremónián lenne. Arról már nem is beszélve, hogy mindaz, ami kifejezi a katolikus hitet, csak mellékesen, vagy egyáltalán nincs jelen. Gondolok itt a liturgikus tér kialakítására, térdelés hiányára, az úrfelmutatás meggyalázására, a Szent Színekkel való bánásmódra, valamint arra, hogy a Vasárnap helyett számukra a Szombat a legfőbb nap.

Mintha kenyeret és nem Krisztus testét mutatná fel a pap, aki gyakorlatilag csak elnököl egy ceremónián. Biztos vagyok abban, hogy az áldozás (ha egyáltalán lehet még annak nevezni ezek után) nem térdelve és nyelvre történik, hanem állva és kézbe. Végülis logikus: kenyér előtt nem szoktunk letérdelni, hanem odamegyünk és saját kezünkkel megfogjuk. Kenyeret nem szoktunk imádni.

Így gyakorlatilag teljesen eltűnik a katolikus hit és helyébe lép a protestáns magatartás. Nem kell csodálkozni ezen, hiszen Kiko világosan kijelenti, hogy:
  • A szentmise nem valódi áldozat, hanem csak közösségi lakoma, amely a feltámadt Krisztus üdvözítő erejét ünnepli.
  • A konszekrált kenyér nem változik át, nem lényegül át Krisztus Testévé és Vérévé, hanem csak jelképezi Krisztus lelki jelenlétét.
  • A II. vatikáni zsinattal feltámadt Krisztus Egyháza, és Kiko lett ennek a feltámadt Egyháznak legnagyobb és legtekintélyesebb reformátora. Ez az Egyház végre a Szentlélek, a szabadság, a karizmák, az ökumenizmus Egyháza.

Aki többet szeretne olvasni erről a szektáról, Lugi Villa olasz atya könyvében talál bővebb információt. A könyv eredeti címe: Eresie nella dottrina neo-catecumenale (Eretnekségek a neo-katekumenális tanításban), Editrice Cività, Brescia, 2000.

Cursillo

Maga az elnevezés spanyol eredetű, amely rövid, kicsi kurzust jelent. A mozgalom tagjai úgy nyernek beavatást, hogy egy hétvégét töltenek együtt, amely szigorúan titkos, kívülállóknak nem lehet beszélni róla. Vannak úgynevezett „téglák”, „beépített emberek”, akik maguk már a közösség tagjai, de ez csak a kurzus végén, a 3. napon derül ki. Sokszor emlegetik a 4. napot, az „Örök 4. napot”, amelynek kétes, ugyanis a Szentírásban nem találjuk meg ennek eredetét. Nagyon fontos, hogy az érzelmekre hassanak, ez gyakran heves sírásban, hirtelen megnyílásban testesül meg. Ez már csak így önmagában is veszélyes, hiszen ilyenkor könnyen át lehet venni az irányítást az illető felett. Ez a „Mi majd gondolkodunk helyetted!” - magatartást hozza magával.

Akik ilyen kurzuson részt vesznek, csak „ajánlással” kerülhetnek be. A már meglévő tagok, akik ismerik a leendő tago(ka)t, egy levél segítségével „ajánlák” be. Az utolsó napon ezeket a leveleket felolvassák, aminek hatására megismétlődnek a korábban említett érzelmi megnyilvánulások. Mindezek miatt hamar megéreztem, hogy valami nincs rendben. Titkolózás, olyan kifejezések használata, amelyeknek semmi eredete nincs a Szentírásban és az Anyaszentegyház Hagyományában, valamint a „téglák” megléte egyenesen a titkosszolálatokat juttatja eszembe, mint például: KGB, ÁVH/ÁVÓ (Állam Védemi Hatóság — a kommunizmusból hazánkban jól ismert szervezet). Könnyen erőszakossá válhatnak.

Engem két éven keresztül ostromoltak arra hivatkozva, hogy az egyik hozzám igen közel álló személy „elvégezte” a cursillo-t, akkor nekem is meg kell tennem. Mindvégig ellenálltam, nem rejtve véka alá az igazságot, amely egyben a véleményem mind a mai napig róluk, illetve minden lelkiségi mozgalomról.


A liturgiában itt is jelentkeznek visszaélések, de hát ugyebár itt is Novus Ordo-ról van szó, így ez már önmagában véve dióhéjban mindent elmond. Az, hogy a paténát, rajta az Oltáriszentséggel (ha egyáltalán létrejön a szentség) körbeadják, mindenki kezébe veheti, szólhat, rögtönözhet imákat, mind-mind olyan cselekedet, amely soha nem volt Anyaszentegyházunk gyakorlata. Ami az énekeket illeti, itt is elmondható az üres fecsegés, a tartalom nélküliség, az eretnekség.

A liturgikus visszaélések egyik látható példája: a színek szabados
használata. Zöld és fehér. Most akkor milyen ünnep is van?

Világi felolvasó. Nincs, aki az asszisztencia tagjai közül olvasson?
(Apologéta: tavaly egy plébánost temettünk. Jelen volt a püspök aki temetett, kb. 70 pap, 3 diakónus ennek ellenére a Szentleckét egy nő olvasta fel combközépig érő miniszoknyában és a kb. 10-15 mondatos Szentleckében háromszor hibázott. Tessék mondani: ahol ennyi pap vesz részt egy Szentmisén, nincs egy közülük aki felolvasna?)

Egy Cursillo-találkozóról készült kép. A novus ordo egyik terméke: nem liturgikus hangszerek használata, valamint a zenekar elhelyezése a szentélyben, ahová csak a pap és az asszisztencia léphet be eredetileg. Személyiségi jogok miatt az arcok el vannak torzítva.

Csak egy nagyon szembetűnő példát említek. A közösség „himnuszának” egy részletét idézem: „Bennünk kigyúl a vágy, kel a remény, és égnek a színek és lángol a szív.” Elemezve ezt a mondatot azonnal szembetűnik az üres fecsegés, a tartalom hiánya. Milyen színek égnek? Kinek a szíve lángol és miért? Csak két kérdés azonnal, amire választ keresünk, de nem találunk. Az idézett mondattal nem lehet kezdeni semmit. Teológiailag semmit nem jelent. Amikor először halottam ezt az éneket, hamar érzékeltem, hogy erősen buli hangulata van az egésznek.

Arról már nem is beszélve, hogy néhány alkalommal volt lehetőségem egy helyi kis csoport összejövetelét megfigyelnem. Élménybeszámolók, pszichológiai színezetű elmélkedésnek nevezett előadások, rengeteg gitáros, teológiailag eretnek és/vagy üres ének jellemezte ezeket a találkozókat. Ha említést nyert a Szent Hagyomány, azt mindig úgy emlegették, mint valami rosszat, amitől végre sikerült megszabadulni.

Sikerült ugyan kikerülni egy olyan, cursillo-sok részvételével celebrált Novus Ordo misét, ahol cigányok zenéltek mindenféle nem-liturgikus hangszeren: köcsögduda, dob, csörgő, stb. Megbízható beszámolókra hagyatkozva és azokat végighalgatva nem volt nehéz rekonstruálni, hogy mi is történt. Valójában ez hasonlított egy mágikus rituáléhoz, amelyben még tánc, tapsolás is helyet kapott.

Ami még szembetűnő volt számomra, az a jelképük: egy szivárványszínű hal. Talán csak véletlen, vagy tényleg tudatos ez a választás? Valahogy, mintha a szivárványszínű hal közös vonást mutatna a szivárványszínű zászlóval, ami a homoszexuálisok jelképe. A félreértések elkerülése érdekében különbséget kell tenni Istennek azon jele, amelyet a vízözön után adott az embereknek, valamint a szivárványszínű hal, illetve a szivárványszínű zászló között. Istennek a jelzése maga a szivárvány. Ez pedig nem azonos a szivárványszínű hallal és zászlóval.


Cor-hétvége

Gyakorlatilag a Cursillo leányvállalatáról van szó. Ebben a mozgalomban fiatalok vannak jelen első sorban. Az elnevezés a latin cor (szív) szóból származik. Nem véletlenül, hiszen a itt is nagy szerep jut az érzelmi kitöréseknek, az érzelmi ráhatásoknak. A közösség életvitele és működése megegyezik a Cursillo-val: „beajánlás”, „téglák” megléte, stb. Ismerek olyan fiatalt, aki korábban lelkes tagja volt ennek a közösségnek. Arról is van tudomásom, hogy ezt a fiatalt idegösszeomlás miatt kórházban kezelték. Ennek nagyon egyszerű az oka. A COR-hétvégéken szinte rendszeressé váltak az éjszakai gyónások, illetve a gyónásokkal félbeszakított misék. A következőről van szó ugyanis: A miséket -természetesen csakis novus ordo misét- a közgyónás résznél megszakítják és a résztvevőknek lehetőségük van gyónni. Ez már önmagában liturgikus visszaélés, hiszen a szentmisét tilos bármivel is félbeszakítani. Külön megvannak a szabályok arra nézve, hogy mit kell tenni abban az esetben, ha a celebráns rosszul van, vagy ha befejeződik a földi élete.


Tény, hogy a szentgyónásra nézve nincs meghatározott szabály arról, hogy melyik napszakban lehet megtenni, az azonban logikus, hogy szentgyónást csakis józan állapotban lehet tenni. A feloldozás egyik feltétele a bűnbevallás. Ez pedig azt is jelenti, hogy be kell látni az elkövetett bűnt, ami csak józan állpotban történhet meg, mivel ez tudatos aktust jelent a bűnbánó részéről. Egy olyan ember, aki alkohol, kábítószer, vagy más tudatvesztést okozó szerek hatása alatt áll, vagy aki nincs éber állapotban (álmos, kimerült) nem képes szentgyónást tenni. Biofizikailag ismert tény, hogy álmosság állapotában az idegszálakban az inger-információ sebessége képes akár az 1/5-ére is csökkenni. Ez azt jelenti, hogy amíg éber és egyben józan állapotban az inger-információ sebessége átlagosan 9-10 m/s, addig az említett álmos állapotban ez az érték alig közelíti meg a 1.5 m/s-ot. Ez pedig azt jelenti, hogy ilyenkor az agy nem képes megfelelően ellátni feladatát, hiszen pihenésre van szüksége. Amikor alszunk, az agyunk teljesítménye akár 10% alá is csökkenhet, hiszen napközben elfárad. Ennek egyik jele az, amikor számunkra nem logikus történeteket álmodunk.

Visszatérve az említett fiatalra, évekkel később egy beszélgetésben kiderült, hogy manapság a hite meggyengült. Akkor derült ez ki, amikor arra a kérdésemre, hogy milyen a kapcsolata a Mindenható Istennel, van e imaélete, a következőt válaszolta: „Mi az az Isten?” „Mi az a Szentháromság?” Már csak nyelvtanilag is hibás ez a két mondat, hiszen személyre nem azt mondjuk, hogy „Mi?”, hanem azt, hogy „Ki?”. Teológiailag egyenesen eretnekség, ráadásul erre a fiatalra nézve a hit elvesztését jelenti. Nemcsak ez a fiatal, hanem nagyon sokan hamar elhagyják ezt a közösséget, de ez érvényes minden, a II. Vatikáni Zsinat után létrejött közösségre. Egy ideig újdonságot jelent, de amikor már nincs újabb ötlet, szenzáció, élmény, akkor bizony unalmassá válik. Biztos vagyok abban, hogy akik ennek, vagy akármelyik mozgalomnak tagjai, nem fognak úgy megöregedni, hogy még mindig tagjai maradnának ezen közösségeknek.


Ezek után hamar megértettem, hogy bizony erre a közösségre is lehet azt mondani, hogy: „Tartózkodj a kutyától!” Talán szigorúan fogalmazok, de nem lehet mást tenni. Ha valami veszélyes, rossz, azt ki kell mondani és kerülni kell. A katolikus ember nem mindenevő. Nincs olyan, hogy „minden mindegy”. Ha így lenne, akkor nem lenne szükség Megváltásra, Egyházra, jó cselekedetekre, mert hát ugyebár minden jó. Nem így van. Nem minden cselekedet, vallás, közösség jó. Vannak bizony olyanok, amelyek romlásba visznek. A COR-hétvége nevű közösség is ilyen, amitől óvakodni kell.

Karizmatikus megújulás


Mielőtt ennek a közösségnek bemutatását elkezdeném, érdemes megfigyelni az elnevezést. A karizmatikus szóval önmagában nincs is probléma. Azonban a második kifejezés ugyancsak modernista szellemiséget sugall: megújulás. Ez a szlogenné vált „új”, „megújulás” nemcsak hogy unalmas, hanem sokkal inkább egy mókuskerékbe rángató felhívás. Ezzel együtt jár az is, hogy ami korábban volt, az mára már ki ment a divatból. Ez a mindig valami újat produkáló ösztönzés a novus ordo-ra emlékeztet, ahol a pap, mint színész van jelen, aki mindig valami újat kell, hogy kitaláljon, különben unalmas lesz az egész. Gyakorlatilag egy show-műsorban találja magát az ember. Visszatérve a Karizmatikus Megújulás nevére, ha a két szót egymás mellé helyezzük, bizony hamar kiderül, hogy a karizmákkal valami újdonságot akarnak elénk tárni.


Amikor először hallottam erről a közösségről, nem értettem, miért rajong érte olyan sok fiatal, de még középkorúak is. Idősek is akadnak nagy számban. Amikor egy TV közvetítésben láttam egy ilyen összejövetelt, nem értettem, miért van az, hogy az idősek is ott tapsikoltak, táncoltak, mintha egy disco vagy rock zenei koncerten lettek volna. Nem telt el sok idő, egyszer megnéztem személyesen, hogy milyen lehet egy ilyen alkalom. Egy meghívást kaptam rá, gondoltam, kihasználom a lehetőséget, hogy megfigyelést végezzek. Nem is jártam eredménytelenül. Akkor kezdtem el még jobban undorodni az egésztől, amikor rá akartak venni, hogy álljak be a körbe és táncoljak. Ez az erőszakosság kezdte megfeküdni a gyomromat lelki értelemben.


Ezzel nem volt vége. Következett egy olyan pillanat, amikor az egyik vezető kihirdette, hogy most nyelveken fognak beszélni, valamint gyógyítást fognak végezni. Valahogy nem illett a képbe ez a megnyilvánulás. Eszemben volt Szent Pál apostol Szeretet-himnusza, ahol azt olvashatjuk többek között, hogy „A szeretet nem kérkedik.” [1 Kor 13:1-13] Ez egyben összefoglalása mindannak, amelyről több levelében is ír az apostol, amikor a különböző adományok, karizmák használatáról ír. Bárki bármilyen karizmát is kapott, ne kérkedjen vele, mai szóval azt mondanánk, hogy ne reklámozza magát. A karizmával egyszerűségben, szelíden cselekedjen az, aki megkapta. Azután a szent Apostol részletezi, milyen karizmák léteznek: igehirdetés, gyógyítás, nyelvek adománya, prófétálás, adakozás, szegények segítése, jótékonykodás, stb.


Ez a gyógyítás-reklám és eljárás egy színpadon történt, ahová sokan ki is mentek. Nem mondom, hogy nem történhet gyógyulás, hiszen ez egyedül a Mindenható Isten akaratán múlik, illetve a gyógyulni kívánó ember hitén. Ezt láthatjuk Jézusnál, amikor gyógyít. Minden gyógyulás összefüggésben áll a hittel. Azonban a Szentírásban sehol sem találunk olyat, hogy Jézus vagy az apostolok reklámozták volna magukat az „Íme itt vagyok! Most meggyógyulhattok, emberek!” vagy hasonló reklámszöveggel. Mindig a gyógyulni kívánó ember keresi meg a gyógyítót. Tudomásunk van egy Simon nevű mágusról, aki pénzért akarta megvenni a gyógyítás karizmáját, sőt az ördögűzést is, azonban egy ilyen „kísérlet” alkalmával az ördög megtámadta ezt az embert.


Láttam, ahogyan sokan, mintha elájultak volna, földre estek. Volt, aki vonaglott is. Furcsának tűnt számomra, hogy az úgynevezett „meggyógyított” emberek több, mint 95%-a elájult és földre esett, majd vonaglott, nevetett. Gondoltam, kipróbálom, hogy ilyenkor mi is történhet. Amikor hárman körbeálltak, úgy éreztem magam, mintha egy banda akarna megtámadni. Aztán számomra érthetetlen nyelven kezdtek beszélni, közben erősen gesztikuláltak. Akkoriban már ismertem néhány ördögűző imádságot, így magamban elkezdtem ezeket imádkozni: „Jézus Krisztus nevében megparancsolom, hogy takarodj innen, sátán!” Számomra nagyon hosszúnak tűnt ez az esemény, amelynek végén az engem körülállók egyike anyanyelvünkön megszólalt, hogy imádkozni fognak a gyógyulásomért.


Nem rogytam földre, nem vonaglottam. Megfigyeltem őket, hogy nem voltak elragadtatva az általam adott eredménytől. Ugyanis nem történt meg nálam az, ami a többi embernél. Ezek ismeretében azonnal megértettem, hogy ezzel a karizmatikusnak nevezett közösséggel valami nagyon nincs rendben. Arról már nem is beszélve, hogy egyik alkalommal plakátokon reklámozták, hogy egy bizonyos Benny Hinn nevű egyén gyógyítani fog Budapesten, valamint világszerte mintegy „Road-Show”-szerűen fog végigmenni és gyógyítani.


Sokan el is mentek Budapestre, hogy ott lehessenek ezen az eseményen. Részleteznem nem kell a liturgikus életüket, hiszen megegyezik a korábban bemutatott közösségekével: gitáros, úgynevezett „beat-misék”, tánc, unalmasan ismétlődő, üres fecsegő és eretnekségektől hemzsegő énekek, show-műsor hangulat.


Lelkiségi mozgalmak, melyek rombolják az Egyházat
2. rész

Ebben a részben általánosságban kerül bemutatásra az Egyház klasszikus élete, amelyben a kezdetek, a szerzetesség, az apostoli élet megszentelt intézményei, a társulatok tulajdonságait láthatjuk. Természetesen azon hívek életének bemutatására is sor kerül, akik egyik csoporthoz sem tartoznak elkötelezetten, mégis figyelemreméltó az ő életállapotuk is. Ezek után pedig összefoglalva kerülnek bemutatásra a lelkiségi mozgalmak, amelyben kiderül, hogy bizony „ég és föld” a különbség a klasszikus és a modern kor között.

Már az apostolok, Jézussal együtt élve, megtapasztalták, hogy a Mesterük nem az érzelmükre hat, hanem egész életükre. Sok botladozás után kezdik megérteni, hogy itt „nem babra megy a játék”, igenis: véresen komoly, hogy ők Jézussal vagy ellene vannak. Gondoljunk csak arra, amikor Jézus Péter apostolt teszi meg az Egyház látható fejévé:

„Te Péter vagy, azaz kőszikla, és én erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” [Mt 16:18] Vagy ne felejtsük el Jézus felhívását, amelyben egyértelműen kiderül ugyancsak, hogy Jézus nem ál örömöt, nem mesterséges és idealizált állapotot akar teremteni, hanem bizony kinyilvánítja a véres valóságot: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét (minden nap) és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt.” [Mt 16:24-25] Láthatjuk tehát, hogy nagy a tét, amihez a szenvedésen keresztül vezet az út.


Ezzel szemben mit hirdetnek a lelkiségi mozgalmak? „Jézus szeret téged, alleluja!”-szlogennel jönnek. Azt már nem hirdetik, hogy van aztán szenvedés is bőven, valamint az üdvösségünkért nekünk is le kell tenni valamit az asztalra: A megtérést, a bűnbánatot, az önmegtagadást, a keresztünk felvételét, akár vállalni a vértanúságot is, ha éppen ezt kéri tőlünk az Úr Jézus.

Az apostolok és az utánuk élt nemzedékek megértették, hogy Jézust csak teljes szívvel lehet követni. Nincs válogatás: „Mindent, vagy semmit!” Ezen nemzedékekből így lettek sokan vértanúk. Odáig elmentek, hogy Jézusért hajlandóak voltak akár földi életüket is adni, mintsem, hogy megalkuvást kössenek a világgal. Nem szükséges felsorolnom a vértanúkat, mert a nagy létszámuk mutatja, hogy Jézust követni nem lehetetlen. Keskeny az út, de járható. Jézus nemcsak beszélt erről, hanem be is mutatta. Gondolom, nem kell részleteznem a kínszenvedés és kereszthalál borzalmait, valamint a feltámadás dicsőségét.

Kíváncsi vagyok, vajon a modernista lelkiségi mozgalmak tagjai közül hányan vállalnák ma a vértanúságot, ha kitörne egy egyházüldözés?


A kérdésre a választ meghagyom mindenkinek, de a történetnek még nincs vége. Miután a katakombákból feljött az egyház, akkor is voltak vértanúk, akik jelként állnak előttünk, hogy semmilyen korban nincs megalkuvás a világgal, az államhatalommal. Aztán ne feledkezzünk meg a szent pápákról, püspökökről, áldozópapokról, hitvallókról, szüzekről, özvegyekről, szerzetesekről, családosokról, egyháztanítókról sem! Voltak, akik eretnekségek ellen küzdöttek, és sikeresen győzelemre vitték az Egyházat ezekben a csatákban.


Amikor a szerzetesség kialakult és persze egymásután jöttek létre a különböző szerzetesrendek, nem az egyénieskedés volt a cél. Egy-egy alapító tényleg a Szentlélektől kapott küldetést rend alapítására, valamint a regula megírásához. Miért van az, hogy ezek a rendek még ma is léteznek? Hiszen egy-egy rend legalább száz években számolja már létezésének idejét. Bencések, Ferencesek, Klarisszák, Domonkosok, Premontreiek, Kartauziak, Karmeliták, Piaristák, stb. Csak néhány rend az ismertebbek közül. Mindegyikben közös, hogy amikor egy-egy karizmát élnek meg, nem az érzelmek, a „kellemes hangulat” élteti őket, hanem a Jézus iránti elkötelezettség.

Gondoljunk csak bele: Egész földi életükön keresztül a 3-as fogadalomban megélni az elkötelezettséget Jézusért és az emberek üdvösségéért. Szegénység, Tisztaság, Engedelmesség. Napról-napra ebben élni úgy, hogy az egyénieskedés helyébe Jézus lép. A rendalapítók sohasem hajhászták a maguk dicsőségét, hogy népszerűek legyenek. Ehelyett mi uralkodik a mozgalmakban? Mindig van egy vezető, aki azt állítja magáról, hogy ő „megvilágosodott”, ő aztán tudja az igazságot. Vele jött el az igazi korszak, a korábbi korok emberei elmaradnak tőle minden tekintetben.


Amikor egyszer elolvastam Chiara Lubich: Új úton című könyvét, már az első oldalakon kiderült, hogy gyakorlatilag a korábbi emberek lelki életét lekicsinyelte. Igyekezett ezt palástolni azzal, hogy néha olyasmit írt, hogy „hát az is fontos volt, de ma ismét fel kell fedezni a közösségi dimenziót”. Sajnos Chiara Lubich és az összes többi mozgalom vezetője tévedésben vannak. Éppen az őskeresztények, majd később a szerzetesrendek, sőt a keresztény családok aztán élték a közösségi életet. Ők egyesítették az egyéni és közösségi életet. Gondoljunk csak bele: egy házban élni másokkal (szerzetes társakkal, vagy családtagokkal) úgy, hogy Jézus van az életük középpontjában. Ugyanakkor ezt megélik egyénileg is, amelyben élnek a lelki élet eszközeivel: ima, böjt, önmegtagadás, irgalmasság testi és lelki cselekedetei, stb. Csak egy-egy példát említek a szerzetes közösségi és a családi életből, valamint az özvegyi állapotból.

Szerzetes közösségben nem számít lelkiéletnek az, amikor alkalmazkodnak egymáshoz a tagok? Egymáshoz és az elöljárójukhoz? Amikor lemondanak saját akaratukról, a világi életről, a családi életről, amikor meghatározott napirend szerint élnek? Amikor a szent szegénységet is vállalják? Amikor szerzetes közösségtől függően különböző áldozatokat is tesznek? (Kartauziak például nem beszélnek. A köszönésük is ennyi: „Memento mori!” Azaz: Emlékezz a halálra! Ferencesek: Pax et Bonum azaz Áldás és békesség, akik koldulnak; Bencések: „Ora et labora!” azaz Imádkozz és dolgozz!) Ezek talán ma már nem számítanak? Ugyan már! A történelem igazolja, hogy ezek a maradandó értékek.


A családi életben nem számít értéknek az egymás elfogadása, a gyermeknek, Isten ajándékának örömteli elfogadása, nevelése, az egymásért tett áldozat vállalás?

Özvegy életállapotban talán nem érték az az áldozat, amelyet a házastárs földi életének befejezése jelent? Amikor a gyermekek is talán már kirepültek a családi fészekből és most magányban éli meg Istennel való kapcsolatát?

Hol lesznek a lelkiségi mozgalmak? Biztos vagyok benne, hogy még száz éveket sem fognak megélni. Olyan mozgalmak, ahol a vezető önmaga dicsőségét keresi, (pl. a „Neos” Kiko) aki egyenlővé teszi magát Jézussal, aki ha van egy Bibliája és egy mikrofonja, már közösséget is alapíthat- biztos, hogy ezek egymásután szakadnak ki az Egyházból és válnak a szabadkőművesség leányvállalataivá, vagy pedig egyszerűen eltűnnek a süllyesztőben. Nézzük csak meg ismét a korábban idézett szentírási részeket: Mt 16:18-at és a Mt 16:24-25 -öt!

„Te Péter vagy, azaz kőszikla, és én erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.”

„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt.”


A sokak által sötétnek nevezett középkorban olyan nagy szentjeink éltek, mint Szent Bonaventura, Aquinoi Szent Tamás, Szent Anzelm. Ők, akik nem a hasukra ütve, hanem a Szentlélek sugallatára megfogalmazzák, amennyire csak ember képes, hitünk titkait. Gondolok itt elsősorban Aquinoi Szent Tamás: Summa Theologiae című művére, amelyet nyugodtan nevezhetünk életműnek is. Hiszen világosan közvetíti az isteni igazságot. Nem maradnak kérdések, kételyek. Miért? Mert az ilyen szentek, egyháztanítók önmaguk dicsősége helyett Isten dicsőségét hirdetik. Valahogy idegenkedve és ellenségesen viseltetnek a lelkiségi mozgalmak ezekkel a szentekkel. A választ nem nehéz kitalálni. Aki önmagát reklámozza, annak elfogadhatatlanná válik, hogy valaki másra, a Mindenható Istenre, mutasson. Nemcsak Chiara Lubich, hanem Kiko és más mozgalmak vezetői vagy kerülik a nagy egyháztanítókat, vagy pedig ellenségesen szembeállítják őket a mai korral. Nem kell csodálkoznunk, hiszen a szabadelvű, ökumenizmusra törekvők gyomra nem veszi be azt az egyszerű igazságot, hogy „Extra Ecclesia nulla salus est.” (Az Egyházon kívül nincs üdvösség.)


Aztán elérkezünk a nagy misztikus szentekhez, a reformáció borzalmas tényéhez és a Szentséges Tridenti Zsinathoz, amely ismét győzelemre viszi az Egyház harcát az eretnekségekkel szemben. A lelkiségi mozgalmak nem, vagy pedig ellenségesen beszélnek olyan szentekről, mint például Avilai Szent Terézia (aki a Karmelita rendet reformálta meg, visszatérve az eredeti, szigorú életállapothoz.), Keresztes Szent János, Alacoque Szent Margit (akinek elmélkedései és misztikus látomásai hatására elterjedt az Oltáriszentség egyik imádási formája: az Elsőpénteki szentségimádás.)


Nem furcsa, hogy valahogy ezen szentek is elmarasztalásban részesülnek, vagy a hallgatás burájába akarják őket zárni a modern közösségek? Nem kell csodálkozni ezen, hiszen a protestánsok ellenségei között van az Oltáriszentség imádása, a Szentmise (ami nem azonos a novus ordo-val), a Boldogságos Szűz Mária és a szentek tisztelete, minden, ami katolikus. Így logikus, hogy sohasem, vagy csak elítélően lehet hallani a szentekről.

Vegyük most nagyító alá a különböző társulatokat, apostoli élet megszentelt intézményeit! Utóbbiakra jellemző, hogy hasonlítanak a szerzetes közösségekhez, azonban itt a tagokat nem köti örök fogadalom. Életrendjük mégis azonos a szerzetesekével. Látható tehát, hogy a Jézus-követésnek ez a formája segít azoknak, akik életállapotukból adódóan nem tudnak teljesen elvonultan élni a világtól.

Idetartoznak a harmadrendek is, amelyek tagjai lehetnek családosok is, ugyanakkor lehetőségük van lehetőségükhöz mérten bekapcsolódni egy-egy szerzetesrend életébe. Például a zsolozsmából bizonyos imaórákat tudnak imádkozni, vagy a szerzetesi szabályzatból bizonyos részeket meg tudnak valósítani: szegények megsegítése, betegek ápolása, vagy akár magában a közösségben végzett segítő cselekedetek. Látható tehát, hogy Jézust lehet és kell is követnünk életállapotunknak megfelelően. Nincs elzárva a lehetőség senkitől sem.


Rózsafüzér v. Szentolvasó

A társulatok közül elsősorban érdemes megfigyelni a rózsafüzér társulatokat. Ezekkel lehet a leggyakrabban találkozni, hiszen szinte minden egyházközségben jelen vannak. Elsődleges feladatuk a Rózsafüzér imádkozása, annak megélése. Egyszerűen, egy nagyon könnyen megtanulható (szövegileg), elmélkedésre hívó imádság ápolásáról van szó. Most nem elemezném részletesen magának a Rózsafüzér imádságnak az eredetét, de tény, hogy a Szentírásban megtaláljuk a forrását.

Jól tudjuk, hogy Gábriel arkangyal így köszöntötte a Boldogságos Szűz Máriát:

„Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van te veled. Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse.”

Ki ez a gyümölcs? Maga a megtestesült Örök Ige, Jézus Krisztus. Ezután egy-egy hittitok elmélkedése következik, amely hittitkok rögzítve vannak a Szentírásban (fogantatás, születés, vérrel verejtékezés, megostorozás, keresztre feszítés, halálból való feltámadás, mennybemenetel, Szentlélek elküldése, stb.). Ezután pedig egy kérés fogalmazódik meg:

„Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján! Amen.”


Az említett rózsafüzér társulatok gyakorlatilag ezt élik meg az egyéni és közösségi imában, akár templomban vannak, akár otthonaikban. Arról már nem is beszélve, hogy közülük lesznek az úgynevezett „névtelen szentek”, akiket talán név szerint nem tisztelünk külön, de tudunk róluk, mert talán valamelyik nagyszülőnk, szülőnk, rokonunk is tagja egy-egy rózsafüzér társulatnak. Ők a háttérben maradva (ezzel is utánozva a Boldogságos Szent Szüzet) imádkoznak és tesznek meg mindent, amit életállapotuk, sokszor nehéz egészségügyi helyzetük megenged (például, mert már idős és/vagy beteg emberről van szó).


Röviden bemutatom még az oratóriumokat, valamint az ifjúsági egyleteket, hiszen ezek is Anyaszentegyházukhoz tartoznak. Az oratóriumok gyakorlatilag az elesettek felkarolását tűzi ki célul. Különösen elterjedtek Néri Szent Fülöp, majd később Bosco Szent János által alapított oratoriumok, amelyekben elsősorban árva gyermekeket, fiatalokat gyűjtöttek egybe és nevelték őket. Gyakorlatilag ezek az oratoriumok nemcsak menedékké váltak az itt élők számára, hanem egyben a megszentelődés helyszínévé is váltak. Ennek egyszerű az oka, hiszen az előbb említett két szent példaként áll minden idők embere számára a katolikus nevelésben.

Gyakorlatilag ezek adtak indíttatást más, ugyancsak katolikus ifjúsági közösségek létrehívásához. Jól ismert a világszerte elterjedt, „B. B.” által alapított cserkészmozgalom, amely hitre, hazaszeretetre, emberségre nevel, ötvözve a katonás magatartást. A cserkészek törvényében az egyik részben ezt találjuk: „A cserkész másokkal szemben gyengéd, önmagával szemben szigorú!” Vagy: „A cserkész ahol tud, segít!” Illetve: „A cserkész hűen teljesíti kötelességét, amelyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozik!


Ez a mozgalom az 1900-as évek elején indult el, kezdetben árva fiatalok, gyermekek lettek tagjai, később azonban egyre többen csatlakoztak, hiszen egyértelmű a cél: a katolikus hit átadása előbb fiatalok, majd ahogyan idősebbek is csatlakoztak a közösségbe, kibővült a cél. Korra, nemre való tekintet nélkül, mindenkinek átadni a hitet. Mivel nagyon bőséges irodalom áll ma már rendelkezésünkre erről az ifjúsági közösségről, ezért csak a legfontosabbakat említettem meg ebben a írásban. Aki többet szeretne megtudni a cserkészmozgalomról, ajánlom a Scauting for boys (Cserkészkedés fiúknak), vagy a már magyar nyelven is megjelent írásokat.

Említettem a cserkészet mellett más ifjúsági mozgalmakat is. Ezek közül hazánkban a legismertebbek a Regnum Marianum; KALÁSZ (KAtolikus LÁnyok SZövetsége) és a KALOT (KAtolikus Legények Országos Társulata). A Regnum Marianum az 1800-as években jött létre kifejezetten az ifjúság nevelése érdekében. Az említett közösségekben az életre készítették fel a fiatalokat. A hit átadása mellett akár háztartási ismeretek, mezőgazdasági, állattenyésztési, ipari ismeretek átadására is sor került, de nem volt lényegtelen a műveltség, a tudományos ismeretek oktatása sem. Szándékosan hagytam utoljára megemlíteni a házastársi hivatásra való felkészítést. Tettem ezt azért, mert a házasságra való felkészítés ugyancsak katolikus lelkületben történt. Nem titkolták, hogy a házasságban nemcsak örömök vannak, hanem vannak nehézségek is, amelyeket imával, kérve a Mindenható Istent, meg lehet élni. Visszaköszön itt az a lelkület, amelyben az apostolok nevelődtek, ahogyan Jézus megmutatja, hogy Őt követni csakis áldozatok vállalásával lehet.

Valahogy ezek hiányoznak a mai lelkiségi mozgalmakból. Egyszer sem láttam, hogy fiatalokat nyíltan, felelősségteljesen neveltek volna az életre. Mindezt agyonütötték olyan szlogenekkel, élménybeszámolókkal, amelyek arról szólnak, hogy „Jézus szeret téged, alleluja!”. Ez is igaz, de az ember (gyereke) is utánzás útján tanul. Vannak helyzetek, amelyeket meg kell mutatni, el kell mondani. Nagyon sokszor hallottam igen súlyos kérdésekre olyan mondatokat, amelyek nem nevezhetők válasznak.

Emlékszem, amikor az egyik lelkiségi mozgalomban egy fiatal a házasság előtti időszakról kérdezett, a válasz mindössze ennyi volt: „Élj máriásan!” Sajnáltam a kérdező fiatalt, hiszen nem tudhatjuk, hogy talán nem egy vészkiáltás volt e, amin eldőlhet a jövője. Ha meg csak éppen most kezdett el a hit útján járni (amikor rengeteg ismeretlen van még számára), mit tud kezdeni egy ilyen mondattal: „Élj máriásan!”? Őszintén szólva: semmit. Ahelyett, hogy elmondták volna neki, mire kell odafigyelnie a párválasztásnál; mit lehet megengedni és mit nem; mikor és hogyan szabad valakit közel engedni magához, stb.

Nagymaros

Így már azon sem kell csodálkoznunk, hogy az egerszalóki és a nagymarosi és hasonló ifjúsági találkozókon miért van olyan nagy kereslet a védekező eszközökre, miért nyalják-falják egymást, miért van olyan sok házasság előtti nemi érintkezés. Egy „Élj máriásan!” szlogenből nem lehet tanulni. Erre szokták mondani azt, hogy: „Nesze semmi, fogd meg jól!” Nem szabad elfelejteni, hogy egyre többen nőnek fel olyan családban, ahol a hit eleve hiányzik, vagy csak névlegesen létezik. Ez azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel olyan fiatalok vannak jelen egy ilyen ifjúsági találkozón, akik elsősorban a barátjuk/barátnőjük, ismerősük meghívására megy el és a hitbeli neveltetésük erősen közelít a nullához.

Ezzel szemben a klasszikus ifjúsági közösségekben nem szégyellnek kérdezni és persze válaszolni sem, hiszen a cél éppen az, hogy katolikus hitben neveljék az ifjúságot, az Egyház tanításával együttműködésben. Érdemes a már korábban említett nagymarosi, vagy az egerszalóki ifjúsági találkozót ismét megfigyelni. Gyakorlatilag az ott jelenlévők gyökértelen, nem-katolikus tanokkal kevert beszédeket hallhatnak, amelyek nem az Egyház tanításai. Egy elmosott, ömlengős, érzelgős hangulatban telik el néhány nap, ami után garantált az eredmény, ami gyakorlatilag nulla. Mert, hogy semmi javulás és fejlődés nem fog bekövetkezni az itt jelenlévőkben, az már biztos.

Amikor magas rangú egyházi méltóságok azt jelentik ki, hogy aki eltér a II. Vatikáni Zsinat tanításától, az eltér az Egyház tanításától. Amikor üldözik azokat, akik a tradíció szerint élnek, ami immáron 2000 éve fennáll, akkor itt valami nagy baj van. Vagy az Egyház tévedett 1962-ig, vagy pedig a II. Vatikáni Zsinat.


Ha az első variáció érvényes, akkor ezek szerint Jézus csak elkápráztatta az embereket. Akkor a vértanúk őrültek, akkor a szerzetesség úgy értelmetlen, ahogy van, akkor eleve Jézus nem alapította meg az Egyházat, melynek első generációja éppen az apostolok, akkor a Szentlélek hiába jött el és innentől kezdve láncreakcióban kérdőjeleződne meg minden.

Ha pedig a második variáció igaz, akkor egyértelmű, mit kell tenni: visszatérni a Tradícióhoz, amelyben nemzedékek hosszú sorát láthatjuk, miként szentelődtek meg, miként értették meg, hogy Jézusért érdemes minden áldozatot (akár a vértanúságot is) meghozni.
Én inkább hiszek az Egyház 1962 éven keresztül megélt állapotának, tanításának, mint az utóbbi pici időben, a II. Vatikáni Zsinattal elindított modernizmusnak. Nem szabad elfelejteni, hogy „A gyümölcséről lehet megismerni a fát.”


Ezzel pedig visszajutottunk ezen írás elejéhez, amely éppen erre hivatott: betekintést adni és leleplezni a hazugságot, amely minden igazhitű katolikus feladata. Kitartani az igaz tanításban, ami pedig ezzel ellenkezik, elutasítani és nem engedni, hogy beférkőzzön az emberek lelkébe. Kiállni az igaz tanításban akár alkalmas, akár alkalmatlan.

Ezért ajánlom a Mindenható Isten irgalmába, a Boldogságos Szűz Mária és minden szent oltalmába ezen írásomat, amelyet fegyverként kívánok adni minden igazhitű katolikus kezébe. „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” [Róm 8:31]



forrás: romaikatolikus.blogspot.hu/2016/06/