 140
Ferenc pápa: folytatódjon a vallások közötti párbeszéd a tisztelet és a barátság jegyében „Elő kell mozdítani a különféle vallási hagyományokat képviselő emberek közötti barátságot és tiszteletet” – mondta Ferenc pápa a zsidó nép és a különböző vallások képviselőinek fogadásán az Apostoli Palota Kelemen termében március 20-án. 
Előzőleg a Szentatya I. Bartolomaiosz ökumenikus pátriárkával találkozott, akivel mintegy húszperces beszélgetést folytatott, és akit „András testvéremnek” nevezett.Köszöntötte továbbá Hilarion metropolitát is, a moszkvai ortodox pátriárkátus küldöttét. A két ökumenikus egyházi méltóság egy-egy Mária-ikonnal ajándékozta meg a pápát. A Kelemen teremben mondott beszédében Ferenc pápa kifejezte szilárd elhatározását, hogy tovább halad az ökumenikus párbeszéd útján. Emlékeztetett a különleges spirituális kapcsolatra, amely a keresztényeket a zsidósághoz fűzi, valamint hangsúlyozta a többi vallás híveivel való együttműködés jelentőségét és a Krisztus-hívők egységének végcélját. Arra buzdított, hogy a világban továbbra is életben kell tartani az Abszolút utáni vágyat. Ferenc pápa az ortodox egyházak és a nyugati egyházi közösségek küldötteihez intézett beszédében sajátos távlatokat jelölt meg, amelyeket a péteri szolgálatát megkezdő szentmisén vázolt fel: „Személyeteken keresztül érzékeltem az általatok képviselt közösségek spirituális jelenlétét. A hit e megnyilvánulásában még sürgetőbbnek éreztem a Krisztus-hívők egységéért végzett imát” – mondta a Szentatya. Szinte az előképét látta az egység teljes megvalósulásának, amely Isten tervétől és a hívek hűséges együttműködésén múlik. A pápa arra kérte a keresztény közösségek képviselőit: imádkozzanak érte, hogy Krisztus szíve szerinti pápa lehessen”, majd emlékeztetett rá, hogy a keresztények egységének ügyét leginkább a hit teljes megélése, a szabad, örömteli és bátor tanúságtétel szolgálja. Minél hűségesebbé válunk Isten akaratához gondolatban, szóban és cselekedetben, annál inkább haladunk előre valóban és lényegét tekintve az egység felé. A Szentatya ezután a zsidó nép képviselőihez fordult, hangsúlyozva a zsidók és keresztények közötti rendkívül sajátos spirituális kapcsolatot. „Megköszönöm jelenléteteket, és abban bízom, hogy a Magasságbeli Úr segítségével gyümölcsözően folytathatjuk azt a testvéri párbeszédet, amely a zsinat kívánsága volt, és amely ténylegesen megvalósult, nem kevés gyümölcsöt teremve, különösen az utóbbi évtizedekben”. A többi vallás képviselőit köszöntve Ferenc pápa először a muzulmánokhoz fordult. „Nagyra értékelem jelenléteteket” – mondta a Szentatya. Ezt annak a szándéknak a kézzelfogható jeleként értelmezi, amely az emberiség közös java érdekében törekszik a kölcsönös tiszteletben és együttműködésben való növekedésre. A Katolikus Egyház tudatában van annak, hogy mennyire jelentős a különféle vallási hagyományú emberek közötti barátság és tisztelet előmozdítása. Ezt hangsúlyozottan meg is ismételte: elő kell mozdítani a különféle vallási hagyományokat képviselő férfiak és nők közötti barátságot és tiszteletet. Az Egyház tudatában van annak is, hogy mindannyian felelősek vagyunk világunkért, az egész teremtett világért, amelyet szeretnünk és őriznünk kell. Sok jót tehetünk a szegényekért, a gyengékért, a szenvedőkért, az igazság előmozdításáért, a kiengesztelődésért, a béke építéséért. Mindenekelőtt azonban az Abszolút utáni szomjúságot kell életben tartani a világban. Ne engedjük, hogy az emberről alkotott egydimenziós világkép uralkodjon, amely szerint az ember arra korlátozódik, amit termel és amit fogyaszt: ez korunk egyik legalattomosabb veszélye. Tegyünk tanúságot a természetfeletti iránti nyitásról, amely bele van vésve az emberi szívbe! Ezen a téren azokhoz is közel érezzük magunkat, akik bár nem tartoznak egyetlen vallási hagyományhoz sem, mégis keresik Isten igazságát, jóságát és szépségét. Ők értékes szövetségeseink az emberi méltóság védelmére, a népek közötti békés együttélés építésére, a teremtett világ gondos megőrzősére irányuló elkötelezettségünkben – fejezte be Ferenc pápa beszédét, amelyet a keresztény egyházak és egyházi közösségek, valamint a zsidó, a muzulmán, a buddhista és egyéb vallások képviselőihez intézett.
Ferenc pápa viseli a dél-afrikai hit éve karkötőt A karkötőt Wilfrid Napier dél-afrikai bíboros ajándékozta a pápának március 15-én délelőtt a vatikáni Kelemen teremben, amikor a Szentatya egyesével fogadta a bíborosokat. Az élénk sárga gumikarkötőt Ferenc pápa fesztelenül mindjárt a karjára is húzta. A karkötő Napier bíboros számos kezdeményezésének egyike, melyeket a XVI. Benedek által meghirdetett hit éve kapcsán egyházmegyéjében bevezetett. 
A dél-afrikai egyházmegye honlapján, Durban püspökének bevezetőjében a következők olvashatók: „2012. október 11-től 2013. november 4-ig a hit évét ünnepeljük. Ez arra hív fel bennünket, hogy minden katolikus egyházmegyénkben és iskolánkban megújítsuk hitünket, és növekedjünk Krisztussal való kapcsolatunkban”.Miután látta, hogy körülötte a karkötők mennyire népszerűek, és milyen „nagyszerűen jelképezik, kik vagyunk”, Napier bíboros megkérte egyházmegyéje egyik plébánosát, Desmond Royappen atyát, hogy találjon ki egy gumi karpántot, mely katolikus hitünkhöz való hűségünkre emlékeztet minket. A bíboros számára ez a karkötő „az új evangelizáció jelképe, mely arra emlékeztet bennünket, katolikus keresztényeket, hogy hirdessük Krisztus jelenlétét az életünkben”. A karkötőn használt szimbólumok jelentését a bíboros így magyarázza: a sárga szín a vatikáni zászlóra utal, ez az Egyházhoz való hűségünk színe. A karkötőn olvasható „Domine, Credo”, azaz „Hiszek, Uram” felirat Márk evangéliumából származik, és azért került a karpántra, mert a hit éve arra hív bennünket, hogy megvalljuk hitünket. A hal pedig az első keresztény közösség jelképe, akik nehéz időszakban tettek bizonyságot hitükről. A dél-afrikai Durban egyházmegye Szent József plébániáján kapható karkötőhöz egy kártya is jár, melynek egyik oldalán egy imádság olvasható, a másikon pedig egy felhívás elköteleződésre, azaz a plébániához tartozó hívek arra buzdítják a kártya birtokosát, hogy valamilyen módon – a Szentírás olvasásával, miselátogatással, szentségimádással, rózsafüzér imádsággal stb. – adják jelét a hit melletti elköteleződésüknek. A kártyák angol, portugál, francia, olasz, illetve afrikánsz, zulu, szotó, xhosza et cvána nyelven is megvehetők.
Önállóságban az egység Laurent Villemin, a Párizsi Katolikus Intézet egyházelmélet tanára szerint a pápa azon szerepe, hogy biztosítsa az egyház egységét, a látszólagos ellentmondás dacára együtt kell járjon a helyi egyházak önállóságának kiterjesztésével. Az atyával a pápai szolgálatról a La Croix készített interjút. 
A pápát sokan úgy tekintik, mint egyszemélyű vezetőt – kezdi Villemin atya –, pedig a II. Vatikáni zsinat és a történelem is azt mutatja, hogy a pápa munkája szorosan összefonódik a püspöki kollégiuméval. Ezt a tényt a Lumen Gentium dogmatikus konstitúció 22. pontja is kimondja: „Amint az Úr rendelkezése alapján Szent Péter és a többi apostol egyetlen apostoli kollégiumot alkot, úgy kapcsolódnak egymáshoz a római pápa, Szent Péter utóda és a püspökök, az apostolok utódai”.Ennek ellenére a pápát nem lehet egyszerűen a püspökök elnökének tekinteni, hiszen ő az egész egyház vezetője, és mint ilyen, egyben a legfelsőbb döntéshozó is az egyházi fegyelem és a tanítások terén. Végső soron csakis ő dönthetne például egy olyan kérdésben, hogy nőket is diakónusnak szentelhessenek – folytatja Laurent Villemin –, de soha nem hozna meg ilyen döntést egyedül. A pápa, mint a püspöki kollégium feje, körbe van véve olyan személyekkel és szervezetekkel, akik segítik döntéseiben. Ezért is fontos például, hogy a konklávé előtti tanácskozások során a bíborosok mindig átbeszélik a kúria feladatkörét. Péter szerepe az, hogy egyedülálló módon tegyen tanúságot hitéről, ahogy ez a Korintusiakhoz írt első levélben is áll (1 Kor 15, 3-5). Nála vannak a kulcsok, azaz az egyházi tanítás és a fegyelem fölötti döntés joga, de buzdító, bátorító feladata is van. Buzgón kell hirdetnie a hitet, azt a hitet, ami nem csak a tanításból áll, hanem mindenekelőtt életforma: a Krisztussal való különleges kapcsolat megélése minden egyes nap. Ami a pápa és a helyi egyházak viszonyát illeti, az egyház sajátos módon akkor tud jól működni – vélekedik Villemin atya –, ha a pápa, amellett, hogy összefogja és egységbe rendezi a helyi egyházakat, egyben igyekszik a lehető legnagyobb önállságot megadni nekik (Lumen Gentium 23. pont). „Ennek az elvnek a betartása azonban a gyakorlatban nem is olyan egyszerű. Az egyház már a XI. századtól, VII. Gergely óta erősen centralizált módon működik. A II. Vatikáni zsinat megnyitotta annak lehetőségét, hogy a helyi egyházak nagyobb önállóságra tegyenek szert, de most, ötven évvel később sem látjuk ennek gyakorlati megvalósulását”. 
„Márpedig a mai kor sok kérdése nem oldható meg globális szinten – folytatja elmélkedését az atya. – Nagyon is elképzelhető lenne, hogy egy döntést az egyik helyen meghoznak, a másikon nem. Több helyi egyház is elkezdte kidolgozni például az elvált és újraházasodott emberek befogadásának módjait. Meg kellene vizsgálni a tapasztalataikat, és átgondolni, hogyan ültethetők át a világ egy másik pontjára”.„Természetesen nem arról van szó, hogy csökkentsük a pápa hatalmát, hanem arról, hogy megtaláljuk, hogyan lehetséges a mai, globalizált világban úgy megtartani az egységet, hogy közben valódi felelősséget engedünk át a helyi egyházaknak is. Az a tény, hogy Ferenc pápa már az első megszólalásaiban hangsúlyozta, milyen fontosnak tartja a Róma püspökeként rá háruló feladatokat, arra enged következtetni, hogy ez a kérdéskör jelen van a gondolataiban” – véli Villemin atya. Arra a kérdésre, hogy a pápa mely feladatát látja a legfontosabbnak, Laurent Villemin a következőket válaszolta: „Azt, hogy az Örömhír hirdetője legyen, a gyengeség közepette is. Nem véletlen, hogy Péter, aki alapvető szerepet játszott az egyház létalapjának megszületésében, ugyanaz a személy, aki megtagadta Krisztust. Ez a tény mégsem ingatta meg Krisztust abban a szándékában, hogy őt tekintse az apostolok közül a legjelentősebbnek. A pápának éppen ezt a kettősséget kellene megtestesítenie: még a gyengeségben is – az egyház és minden egyes, esendő ember gyengeségében – megmutatni, hogy mindig van kiút, mert Krisztus mindig ad egy második esélyt”.
|
