A FATIMAI BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA

1917. május 13-án egy Cova da Iria nevű helyen, a fatimai egyházközség területén három pásztorgyermek őrizte nyáját: a tízéves Lúcia, és unokatestvérei, a kilencéves Ferenc és a hétéves Jácinta

Délben szokás szerint elimádkozták a rózsafüzért, majd játszani kezdtek ott, ahol ma a fatimai bazilika áll. Hirtelen nagy fényességet láttak, amit villámnak gondoltak, és úgy döntöttek, hazasietnek még a vihar előtt.

Ám rögtön ezután újra fényt láttak, és egy kis tölgyfa fölött (ahol ma a Jelenési kápolna áll), megpillantottak egy "Asszonyt, aki ragyogóbb volt, mint a nap". Az Asszony imádságra buzdította a kis pásztorokat, és kérte őket, hogy öt hónapon át minden hónap 13-án jöjjenek el Cova da Iriába

A gyermekek teljesítették a kérést – június, július, szeptember és október 13-án a Szűzanya megjelent nekik. Augusztusban 19-én történt a jelenés, mert 13-án a gyermekeket kihallgatás miatt fogva tartotta Vila Nova de Ourém kerületi elöljárója.

A jelenések alkalmával a Szűzanya mindig arra kérte a gyermekeket, hogy imádkozzanak, hozzanak áldozatot a bűnösök megtéréséért, és engeszteljék Szeplőtelen Szívét az ellene elkövetett vétkekért.

A júliusi jelenés alkalmával a gyermekeknek látomásban volt részük a pokolról. A Szűzanya ekkor kérte először, hogy ajánlják fel Oroszországot az ő Szeplőtelen Szívének. „Ha kérésemet teljesítik, Oroszország megtér, és béke lesz, ha nem, akkor tévtanait az egész világon el fogja terjeszteni, háborúkat és egyházüldözést fog előidézni, a jó embereket kínozni fogják, a Szentatya sokat fog szenvedni, több nemzet megsemmisül, végül azonban Szeplőtelen Szívem diadalmaskodni fog. A Szentatya fölajánlja nekem Oroszországot, és az megtér. A világra pedig egy békés kor virrad…” – írja Lúcia nővér Emlékezéseiben.

A jelenéseknek gyorsan híre kelt, és az utolsó alkalommal, október 13-án, mintegy 70.000 ember volt jelen Cova da Iriában. A Szűzanya kijelentette, hogy ő a Rózsafüzér Királynője, és azt kérte, hogy építsenek kápolnát a tiszteletére. A jelenés után történt a híres napcsoda.

A Szűzanya újra kérte, hogy Oroszországot ajánlják fel Szeplőtelen Szívének. Évekkel a fatimai események után Lúcia nővér elmesélte, hogy 1916.-ban történtek más jelenések is, három alkalommal, a Loca do Cabeço nevű helyen, szintén közel Fatimához.

Akkor egy angyal jelent meg a három pásztorgyereknek, és bűnbánatra, imádságra kérte őket.

Lúcia később szerzetesnővér lett, 1921.-ben lépett be a Dorottya-rendbe, és néhány évet Spanyolországban élt, Vilarban illetve Tuy-ban. A Szűzanya ott is többször megjelent neki, és azt kérte, tartsanak ájtatosságot öt egymást követő szombaton: imádkozzák a rózsafüzért, elmélkedjenek a titkokon, gyónjanak és áldozzanak, hogy a Mária Szeplőtelen Szíve ellen elkövetett bűnöket jóvátegyék.

Lúcia 1948.-ban belépett a sarutlan kármelita rendbe, és a coimbrai Szent Teréz kolostorban élt haláláig. Később többször is ellátogatott Fatimába: 1946.-ban, 1967.-ben, 1981.-ben is ott járt, hogy a jelenésekről készülő képek munkálatait segítse.

Lúcia nővér

2005. február 13-án hunyt el Coimbrában, életének 98. évében.

Lúcia nővér unokatestvéreinek élete és sorsa:

Marto Ferenc

1908. június 11-én született Aljustrelben. Érzékeny és visszahúzódó természet volt, azért imádkozott és tartott bűnbánatot, „hogy az Úr Jézust vigasztalja”. Tüdőgyulladásban halt meg 1919. április 4-én, szülei házában. Földi maradványait 1952.-ben vitték át a plébánia temetőjéből a fatimai bazilikába.

Marto Jácinta

1910. március 11-én született Aljustrelben, Ferenc húga. 1920. február 20-án halt meg egy lisszaboni kórházban, hosszú és fájdalmas betegség után – szintén tüdőgyulladásban –, minden szenvedését felajánlva a bűnösök megtéréséért, a világ békéjéért és a szentatyáért. Teljesen épen maradt holttestét 1951.-ben helyezték örök nyugalomra a bazilikában.


A fatimai látnokok – Marto Ferenc és Marto Jácinta – boldoggáavatási pere 1952.-ben indult, II. János Pál pápa 2000. május 13-án avatta őket boldoggá.



Szentté avatják a fatimai pásztorgyerekeket

Ferenc pápa szentté avatja a fatimai pásztorgyerekként ismert Boldog Marto Ferencet és Jácintát 2017. május 13-án a portugáliai Mária-kegyhelyen esedékes látogatása során – jelentette be a Vatikán.

A portugáliai Fátima kisváros közelében 1917-ben Szűz Mária hat alkalommal jelent meg három pásztorgyereknek, legelőször május 13-án. Az akkor 9 éves Francisco Marto és a jelenésekkor 7 éves Jacinta Marto néhány évvel később spanyolnáthában elhunyt. Mindkettőjüket II. János Pál avatta boldoggá 2000 májusában.

A két pásztorgyermeket Ferenc pápa avatja szentté május 12-i és 13-i fatimai apostoli látogatása alkalmával, amely a jelenések centenáriumára esik. A szentté avatásról a Vatikánban tartott nyilvános konzisztóriumon (bíborosi tanácskozáson) döntöttek.

A két kis fatimai pásztor lesz az első, akiket az egyház gyerekként avatja szentté úgy, hogy nem hitükért haltak mártírhalált. A szentté avatásukhoz szükséges csodát egy hat éves brazíliai kisfiú gyógyulása adta, aki 2013-ban egy ablakból kiesve hét métert zuhant. Súlyos koponyatörése és kómás állapota ellenére három nap után meggyógyult. A gyógyulást a pásztorgyerekekhez intézett imákkal magyarázták a szentté avatási eljárás során.

korkep.sk/cikkek/kultura/2017/04/20/szentte-avatjak-a-fatimai-pasztorgyerekeket


Egyházunk új szentjei:
Ferenc és Jácinta, a fatimai látnokgyermekek


Ferenc pápa 2017. május 13-án, az első fatimai jelenés 100. évfordulóján Fatimában szentté avatta a két látnokot, Ferencet és Jácintát.

Ferenc (Francisco Marto) 1908. június 11-én, Jácinta (Jacinta Marto) 1910. március 11-én született. A legkisebbek voltak szüleik, Manuel és Olimpia Marto hét gyermeke közül. Unokatestvérükkel, Lúciával (Lúcia Santos) a család nyáját őrizték a Fatimához közeli völgyben, Cova da Iriában, amikor 1917-ben májustól októberig hat alkalommal megjelent nekik a Szűzanya.


Ferenc, Jácinta és Lúcia olyanok voltak, mint minden portugál falusi gyerek abban az időben: írni-olvasni nem tudtak, de gazdag szájhagyományban élő kultúra vette őket körül; miközben a nyájat őrizték, játszottak, táncoltak, énekeltek, saját visszhangjukat hallgatva kiáltoztak. Jácinta gyönyörködött a virágokban, füzéreket készített belőlük unokatestvérének, Lúciának, akit rajongásig szeretett. Örömét lelte az állatokban is, nevet adott a bárányoknak. A három boldog pásztorgyerek a teremtett világ és a természet csodálatában élt. A napot a „Miasszonyunk lámpásá”-nak nevezték, a csillagokat pedig az „angyalok lámpácskái”-nak. Sötétedéskor újra és újra megpróbálták megszámlálni őket. Naponta elmondták ebéd után a rózsafüzért, de – hogy többet játszhassanak – lerövidítették az imádságokat. Ez azonban hamarosan megváltozott…

1916 tavaszán egy angyal jelent meg nekik, és arra kérte őket, hogy imádkozzanak vele. Majd nyár közepén újra megjelent, ekkor azt kérte, ajánlják fel szenvedéseiket Istennek a bűnösökért. Egy utolsó jelenés alkalmával pedig, nyár végén az angyal vérző ostyát tartott egy kehely fölött, és megáldoztatta a gyerekeket. Ez a tapasztalat végleg elszakította őket játszótársaiktól és felkészítette őket a következő eseményekre.

Lúcia visszaemlékezései szerint Ferenc békés, szelíd, töprengő fiú volt, de hajlamos a tréfára testvéreivel és barátaival szemben. Gyíkokkal, kígyókkal játszott, gyakran hazavitte őket, bosszúságot okozva édesanyjának. Egyszer odaadta egy forintját, minden pénzét egy társának egy foglyul ejtett madárért, csak azért, hogy aztán szabadon engedhesse. A jelenések után egyre inkább szeretett egyedül lenni és imádkozni, legjobban a tabernákulumban rejtőző Jézus mellett; így fogalmazott: „vigasztalni Jézust az egész világ bűneiért”.

Az életvidám, kedves, érzékeny, ugyanakkor önfejű Jácinta mindenkit elbűvölt, aki ismerte. Különlegesen erős szeretetet érzett az Úr iránt, öt évesen keservesen sírt a passiót hallván, és megfogadta, hogy nem követ el bűnt és soha nem bántja meg az Úr Jézust.

Első alkalommal 1917. május 13-án jelent meg a Szűzanya a gyerekeknek. Jácinta félénken hátrahúzódott, pedig szerette volna megkérdezni az Asszonytól, hogy odaadhatja-e neki a kenyeret és a sajtot, amit ebédre vittek magukkal. Unokatestvére kérésére a kislány megfogadta, hogy senkinek nem beszél arról, amit láttak. Ezt mégsem tudta megtartani, kiáltozva szaladt haza: „Édesanyám! Láttuk ma a Miasszonyunkat!” Anyja csak mosolygott rajta, apja azonban komolyan vette, és Ferenc is igazolta, amit húga mondott, annak ellenére, hogy ő semmit nem látott és nem hallott az első jelenéskor. Jácinta, ellentétben Ferenccel, mind a hat jelenés alkalmával látta a Szűzanyát, de ő sem hallotta mindig, mit mondott Lúciának. A Szűz mindig megtérést, imádságot, bűnbánatot és engesztelést kért.

A hír gyorsan elterjedt, és mivel a plébános sem hitt a gyerekeknek, Lúciát hazugsággal vádolták. Jácinta pedig amiatt szégyenkezett, hogy megszegte unokatestvérének tett ígéretét. Később, mikor arról kérdezték, hogy a Szent Szűz miért nem beszélt soha Jácintához, Lúcia így válaszolt: „Mert Jácinta sem beszélt. Ha szólt volna, a Szűz is szólt volna hozzá.” A kislány azonban csak félénken mosolygott és soha nem tudott megszólalni a Szűzanya jelenlétében.

A második jelenéskor Lúcia megkérdezte a Szűzanyától, hogy a mennyországba fognak-e kerülni. Ő azt válaszolta, hogy Ferenc és Jácinta hamarosan, de Lúciának várnia kell még. (Valóban, Lúcia a három látnok közül egyedüliként megérte a felnőttkort, kármelita apáca lett, és 2005-ben halt meg, 97 éves korában.)

A harmadik jelenés alkalmával, július 13-án a Szent Szűz megmutatta a gyerekeknek a poklot. Úgy tűnt, Jácintát érintette a legmélyebben a rettenetes látomás. Hogy megmentse a bűnösöket, hármuk közül ő vállalta a legtöbb önsanyargatást, lemondott ételről-italról – sokszor nem ivott semmit a legnagyobb hőségben sem –, és durva kötelet viselt a derekán.

A három gyerek önként vállalt vezeklését gúny kísérte a hitetlenek részéről, zaklatás a szkeptikus világiaktól és klerikusoktól egyaránt és állandó türelmetlenség a hívők felől a Szűztől hallott titkok felfedését illetően.

Augusztus 13-án a hatóságok képviselői elzárták a gyerekeket, hogy megakadályozzák, hogy Cova de Iriába menjenek a megígért következő találkozásra. Fenyegették és erőszakkal próbálták rávenni őket, hogy vallják be, hazudtak. Az augusztusi jelenés ezért 19-én történt, miután a gyerekek visszatértek otthonukba. (E jelenés helyszíne is más volt: a szintén Fatimához közeli Valinhos. Itt a magyarok építettek kápolnát, melyet 1956. augusztus 12-én szenteltek föl.)

Szeptemberben, az ötödik jelenés alkalmával tízezrek voltak jelen a völgyben, egy hónappal később pedig, október 13-án, az utolsó jelenéskor mintegy 70 ezer ember látta a napcsodát: a nap megnagyobbodott, forogni kezdett, majd úgy tűnt, rázuhan a földre.

1918 augusztusában, mikor az első világháború már a végéhez közeledett, Ferenc és Jácinta megbetegedtek az egész világon pusztító spanyolnátha járványban. A következő év áprilisában Ferenc, tudván, hogy nincs sok ideje, kérte, hadd vehesse magához először a „Rejtőzködő Jézus”-t a szentáldozásban. A következő napon, április 4-én fénylő arccal meghalt. Először Fatima temetőjébe temették, majd később átvitték a jelenések völgyében épült templomba.


„Tűz ég itt belül, a mellkasomban, de nem éget el” – mondta Jácinta kínok közt, melyeket akkor érzett, ha a pokolra gondolt és a bűnösökre, akiket meg akart menteni. A kislány a spanyolnátha után tüdőgyulladást kapott, majd tuberkulózist. A Szűzanya előre felkészítette, megmondta neki, hogy két kórházba is bekerül majd, nem gyógyul ugyan meg, de Isten szeretetéért és a bűnösök megtéréséért sokat fog szenvedni. Először két hónapot töltött kórházban, fájdalmas kezeléseken esett át, és egy gennyes kelés az oldalán rettenetes kínokat okozott neki. Szenvedéseit növelte magánya, különösen az, hogy távol került Lúciától. Azonban nem panaszkodott soha. Még egyszer hazatérhetett Fatimába, de nem sokkal később Lisszabonba vitték.

Először egy katolikus árvaházba került, mivel nem volt szabad ágy a kórházban. Itt mindennap részt vehetett a szentmisén, áldozhatott és a tabernákulum közelében lehetett. Nagyon boldog volt. Azonban hamarosan átkerült a kórházba. Itt Jácinta megtette végső felajánlását: elfogadta a magányos halált. 1920. február 20-án kérte a betegek szentségét, majd még aznap éjjel békében meghalt. Egyedül, tizenegy évesen.

Akik látták őt nyitott koporsójában, azt mondták, olyan bájos volt az arca, mintha élne. A betegsége és sebei okozta kellemetlen szagok helyett virágillat áradt a közelében. Ferenccel és Lúciával együtt a fatimai bazilikában nyugszanak. Sírjukon egyszerű felirat hirdeti: „akiknek a Miasszonyunk megjelent”.

Ferenc és Jácinta kanonizációját 1961-ben indították el, majd 1989-ben elismerték hősies erényeiket. II. János Pál pápa avatta boldoggá őket 2000. május 13-án, harmadik fatimai útja során. Ma pedig, az első jelenés 100. évfordulóján, Ferenc pápa a szentek közé emelte a két kis látnokot. Unokatestvérüket, Lúciát Isten szolgálójaként tiszteljük.




A Szent Szűz jelenései Fatimában 1917.-ben
Fatima nagy napja – 1917. október 13.
Szent Marto, Jácinta, és Ferenc, a fatimai látnokgyermekek


források: magyarkurir.hu/hirek/egyhazunk-uj-szentjei-ferenc-es-jacinta-fatimai-latnokgyermekek
szentkeresztplebania.hu/